Mítoszok és legendák

Akár az egyméteres testhosszt is elérte az óriáspiranha, amely 8-10 millió évvel ezelőtt élt Dél-Amerika vizeiben. A Megapiranha paranensis nevű hal állkapcsára még az 1900-as évek elején bukkantak Argentínában, ám a leletről elfeledkeztek, mígnem Alberto Cione paleontológus fel nem fedezte a La Plata Múzeum raktárában - olvasható a LiveScience tudományos hírportálon. A tudósok meggyőződése szerint a Megapiranha paranensis az evolúciós kapocs lehet az Amazonas vízrendszerében ma élő, főleg hallal táplálkozó vöröshasú piranha és vegetáriánus fajtársa, a fekete pacu, avagy gyümölcsevő piranha között. Míg a vöröshasú piranha hegyes, éles, részben hátrahajló fogai egy sorban vannak, akár a fűrész fogai, a pacu négyszögletes, őrlésre alkalmas fogai két sorban, a Megapiranha paranensis fogai viszont cikcakkosan helyezkednek el. Senki sem tudja, hogy mivel táplálkozhatott a Megapiranha paranensis, ám az állkapcsot felfedező Alberto Cione szerint vegyes koszton élhetett. Míg a mai piranhán

A kelta (vagy ír) nagykeresztek (használt névváltozatai szerint: kelta kereszt, ír kereszt, Celtic Cross, High Cross, Holy Cross, Long Cross, stb.) a kelta-ír keresztény kultúrkör területén a 7–8. században megjelent és elterjedt rituális emlékmű típusú létesítmény (építmény). A kelta–ír nagykereszt kőből készül, jellegzetes szerkezetű és formájú, általában kelta–ír díszítőmotívumokkal, és/vagy figurális elemekkel dúsan díszített, többnyire körmotívummal ellátott álló kereszt; a Brit-szigeteken a rómaiak távozása óta keletkezett első olyan nagyobb méretű művek, amelyek a mai napig fennmaradtak, egyes változataikban napjainkban is készülnek. Nagykeresztek már a 7–8. századtól léteztek Írországban, később megjelentek Skóciában és Britannia többi részén is, különösen Northumbriában, néhány példánya a kontinentális Európában is fellelhető. A kelta keresztek napjainkban a kelta–ír képző- illetve díszítőművészet egyik legismertebb képviselői. A legenda szerint a kelta keresztet Szent Patri

Az első prototípust 1957-ben David Warren, az Ausztrál Repüléstani Kutatóintézet munkatársa tervezte és építette. A tervezést az a szomorú tény motiválta, hogy 1953-ban és ’54-ben egy sor súlyos katasztrófa érte az akkoriban népszerű De Havilland DH106 Comet típusú repülőgépet, illetve a vizsgálatok befejezéséig a földre kényszerült az összes még működő példány is. David Warren eredeti szakmáját tekintve kémikus volt, konkrétan a repülőgép-üzemanyagok és a balesetek összefüggéseinek kérdéskörével foglalkozott. Mivel több esetben sem szemtanú, sem túlélő nem volt, kézenfekvő volt az igény egy repülési adatrögzítő berendezésre. Elmélete szerint az eltárolt adatok alapján megelőző intézkedéseket lehetne hozni a további hasonló balesetek elkerülése érdekében. Az ötlet annyira hasznosnak bizonyult, hogy azóta is minden üzleti (utasszállító, cargo) repülőgép alapfelszereléséhez adatrögzítő is tartozik. Sajnos a fekete doboz esetében sem maradtak el a szokásos kezdeti nehézségek, mivel eleint

1959 elején Igor Alekszejevics Dyatlov, a rádiótechnikai kar végzős hallgatója vezetésével az Uráli Politechnikai Egyetem hegymászókörének kilenc tagja egy 200 kilométeres, igen megerőltető, hegymászással kombinált sítúrát tűzött ki maga elé célul. Miután beszerezték a hatóságoktól a távolmaradási hozzájárulásokat és az útvonalengedélyt – amin valószínűleg nagyot lendített, hogy a kirándulást a Szovjet Kommunista Párt 21. ülésének ajánlották – január 25-én útnak is indultak Szverdlovszkból (a mai Jekatyerinburgból). A tapasztalt huszonévesekből álló csapat hat egyetemistából és három már elhelyezkedett mérnökből tevődött össze, akik közül kettő a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felelős, Cseljabinszk-40 fedőnevű vállalatnál dolgozott, ami a fő felelős volt az 1957-es kelet-uráli nukleáris szennyeződésért. Tizedikként, az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz a fiatalok számára teljesen ismeretlen, tetoválásokkal teli magashegyi túravezető, bizonyos Alek

Gevaudani besita Dél-franciaországi Lozere 1764 –A szörny első feltünése. Ezt a kis várost több, mint 3 évig terrorizálta. Különös ismertető jele hogy nőket és fiatal gyerekeket támadott, és kíméletlenül végzett velük. Az erdő mélyén lapuló bestia elfogására kiküldött francia hadsereg is tehetetlen volt eleinte. Kinézete a megfigyelések szerint: „A lény tehén nagyságú,farkasra emlékeztető volt,amelynek hátán csíkos minta volt megfigyelhető. Csíkos mintázatú,vörhenyes bundájának végén bozontos farka volt,akár az oroszláné,feje egy agárra hasonlított. Hosszú koponyájában tűhegyes fogak sorakoztak,a szeme pedig parázsként izzott.” Egy pásztor lány vallomása szerint aki 1764 juniusában először vette észre a lényt és csodával határos módon menekült el előle. Eleinte eléggé hihetetlen történetnek bizonyult További történések,és a lény elejtése: Hamarosan az első áldozatokat,pontosabban azok maradványait is megtalálták,majd amikor a falubeliek tanúi voltak amint a szörny megtámado

Júdás evangéliuma egy gnosztikus evangélium, amely Iskarióti Júdás és Jézus között zajló beszélgetéseket, kapcsolatot örökített meg. Az evangélium a hagyományos újszövetségi (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumai) kanonikus evangéliumoktól eltérően mutatja be Júdást, illetve annak szerepét a tanítványok és megváltás kapcsán. Habár Júdás nevét viseli a szöveg, mégsem a volt tanítvány írta, hanem egy későbbi, feltehetően gnosztikus követő. Ez annak tudható be, hogy a 3. vagy 4. században íródott kopt nyelven, olyan megfogalmazásokkal, tudásanyaggal, amivel egy átlagos korabeli írástudó elég nehezen írta volna meg. Az evangélium a keresztény egyházak tiltakozása ellenére 2006 első felében került a nagyközönség elé a National Geographic-nak köszönhetően. Viszont már az 1970-es években[1] számtalan műkincskereskedő kezén már áthaladt, akik nem tudták felmérni a szöveg tudományos jelentőségét, mivel az kopt nyelven íródott, és az amúgy is szakszerűtlenül tárolt evangélium a nedve

1945-ben a dél-egyiptomi Nag Hammádi (az ókori Khénoboszkion) közelében, nem messze Luxortól kerültek elő. Nem szervezett ásatás során, hanem a helyi lakosság fedezte fel, így a tudomány sokáig nem is tudott róluk. Muhammad al-Samman és Kalifah Ali al-Samman találtak rá, miközben jó termőföldet kerestek. A pontos időpont és lelőhely emiatt nem azonosítható. A lakosok visszaemlékezése szerint a talált papiruszok egy részét tüzelőanyagnak használták fel. A kódexek 1946-ban tűntek fel először Kairóban, majd évekig húzódó tárgyalások után a kairói Kopt Múzeum tulajdonába kerültek. Az iratok nagyobbik része a 4. századból származik. A gnoszticizmus, mint a kereszténység egyik szinkretista irányzata, Alexandriában alakult ki a 2. század folyamán. Gyorsan háttérbe szorult, annak ellenére, hogy eleinte számos nagynevű híve volt. A bonyolult és mély szellemiségű áramlat azonban nem lehetett vetélytársa a sokkal egyszerűbb és könnyebben befogadható páli kereszténységnek. A lelet a gnosztik

A gnoszticizmus korai keresztény vallási irányzatok neve. A szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A gnózis, mint az igazi tudás tana, abból a vélekedésből indul ki, hogy létezik igazi tudás. Erre támaszkodnak meghatározásai, leírásai és magyarázatai. A gnoszticizmus elnevezést először a 17. században használták az úgynevezett cambridge-i platonikusok. Henry Moore pejoratív értelemben használta ezt az elnevezést azokra a sokszínű, egymástól sokszor jelentősen eltérő vallási mozgalmakra, amelyek a korai kereszténység idején szemben álltak a kanonizált tanokkal és a kialakuló egyházszervezettel. Az elmúlt évtizedek tudományos eredményei révén egyértelművé vált, hogy nem beszélhetünk a gnoszticizmusról mint tárgyról, mert történelmi leegyszerűsítéshez vezet. A tudományos irodalomban meggyökeresedett korábbi képzet, mely szerint létezett egy „igaz kereszténység”, és egy „hamis gnózis”, melyek harcban álltak egymással, nehezen tartható fenn. A gnoszticizmus címszava alá soroltak m