India....vallások és kasztok










Vallások és kasztok

Az indiai vallások legfontosabb jellemzője, azoké, amelyek India talaján születtek és fejlődtek, az erőszakmentesség elmélete és gyakorlata. Nehéz nem alulértékelni, hogy ez az életvitel, a környező világ ilyen értése, a természettel való ilyen kölcsönös kapcsolat milyen mélyen hatja át az indiaiak mindennapi életét.
Többségük áhítattal hisz az isten(ek)ben és az élet permanens újrateremtődésében, az újjászületésben, reinkarnációban. Az általam összegyűjtött (szóbeli és írott) vélemények értékelése és összegzése alapján mondhatom, hogy az indiai vallások követőinek körülbelül 80%-a hisz az állati élet szentségében is.


Így a három egymásba fonódó eszmében, a természetfölötti erőben, a tanításban, miszerint az ember következő életének minősége a jelen életben gyakorolt magatartástól függ és az élet abszolút szentségében való hit az erőszakmentességhez vezetett, erőszakmentességhez az embertársakkal és az egész állatvilággal szemben. A különböző szigorúsággal gyakorolt vegetarianizmus az állatok megölésével (majd elfogyasztásával) szembeni belső irtózatnak csak egyik, a felszínen megjelenő egyszerű megnyilvánulása, sokkal mélyebb formái léteznek a természet (és a természet erői) szeretete, tisztelete kifejezésének.
Nem vallásfilozófusokat idézek, amikor a vallásokról írok és soha nem meditáltam a témáról olyan óvatosan, mint ahogy most teszem. A kérdéskör sok aspektusát láthatom rossz megvilágításban: igazítsanak ki, ha nem értenek egyet velem.
Az alaphitek egyik feltűnő eredménye valószínűleg, hogy sok állat istenként jelenik meg a hívők szemében (Nandi-bika, kígyók), hogy isteneket állat-fejjel ábrázolnak, mint az elefánt-fejű Ganes (vagy Ganesa), a szerencse híres istene és a lófejű (eljövendő?) istenség. Az istenek rendkívül gazdag változatai megjelenésének okaként is ezeket az alapeszméket látom. Nem az hinduizmus hivatalos tablójának (hm, ilyen nem létezik) fantasztikus isten-színpadáról beszélek, hanem arról a tényről, hogy India átlagembere számára az égvilágon bármi istenné válhat. Imádhatnak virágot vagy akár füvet, egy fát (gondoljunk csak a szent banjan-fára, például), egy kődarabot egy fa előtt, egy templomoszlopot. Egy piciny alak a templom falán önálló életet kezdhet és új oltárrá válhat, amit olajjal kennek és virágokat áldoznak neki. Ezzel elhagytuk a természet szeretetének kérdését és beléptünk az indiai fantázia gazdagságának a területére.
Az indiaiak világlátása az erőszakmentesség teljesen emberi és természetes filozófiájának szemüvegén keresztül hatással lehetett Jézus Krisztusra is. Jóval előbb gondoltam, mint ahogy az első ezzel foglalkozó könyvet kézbe vettem, hogy Jézus a távollétének éveit Indiában töltötte, mielőtt visszatért volna jól megformált tanításával. A szentháromság tana a hinduizmusban is létezik a három főisten formájában: Bráma, az Alkotó, Visnu, a Megőrző és Siva, a Romboló ugyanannak az istennek különböző minőségeit reprezentálják (vallják ők). Ez a gondolat pontosan olyan sötét számomra, mint a katolikus szentháromság fogalma. Számtalan hasonlóságot találhatunk az istenimádás szertartásaiban és eszközeiben is, mint az énekek használata (milyen korán felfedezték a zene és ének erejét az ember befolyásolásában!), a szenteltvíz, füstölés, a rózsafüzér, csengők és harangok használata, az isten keresztények általi köszöntése (imája) a hétköznapi indiai Namaszté köszöntéssel. Nem akarom azt mondani, hogy ezeket a módszereket csak az indiaiak és Jézus Krisztus követői használják, a hasonlóság lánca sokkal szélesebb, mégis kiáltó.
Egy másik, egyaránt fontos tény ered az erőszakmentesség átfogó eszméjéből: az indiai vallások sohasem szándékoztak másokat megtéríteni. Ellenkezőleg, az indiaiak tágra nyílt szemmel bámulják, ha idegeneket a ruháikba öltözve és isteneiket imádva látnak. Az Egyesült Államokba (miért majdnem kizárólag az Államokba?) utazó, a hinduizmust hirdető guruk többsége pénzcsináló és nem igehirdető.
Az egyszerű kérdés, hogy Istent (az angol God-ról szól az eszmefuttatás) nagy vagy kisbetűvel kell-e írnom ( a szótáram szerint god-nak írandó, ha több istenben hívők isteneiről ír az ember, God a monoteisták Mindenhatója) sokkal érdekesebb gondolatot juttat az eszembe: a hinduk tényleg ily sok istenben hisznek? S. Radhakrishnantól tudom, hogy a formák változatossága ellenére, amelyekben az indiaiak Istene megjelenik hívei előtt, a hinduizmus monoteista vallás. Siva pontosan ugyanaz az Isten, mint Krisna 100 (vagy annál is több) inkarnációja vagy mint Amrita, a hinduizmus és – Amirita változatban – a zoroasztrianizmus kis istennője. Amrita – az örök élet nektárja – legalább 4000 éves.
Mit meséljek még Önöknek, amit fontosnak vagy egyszerűen érdekesnek találtam India vallásaiban?
Igen, fontos aspektusa az indiai vallásoknak, hogy nem alkotnak egyházakat, mint ahogy Európa főbb vallásai teszik. Nincsenek az egyházaknak vagy vallásoknak fejei, püspökök, az egyházak katonáinak kis tisztjei, akik harcolnak a lehetséges legnagyobb számú hívőseregért (adófizetőért). Egyáltalán nincs hierarchia. Ez is az alapértékek eredménye. Én igenlő választ adok, az erőszakmentességben folytatott mindennapi gondolkodás hatással van az igehirdetés módjára is. Az ácsárijá-k, guru-k és más néven nevezett próféták nem hatalomért küzdenek, hanem békés eszközökkel igyekeznek gondjaik megoldására tanítani híveiket, szellemi megnyugváshoz segíteni őket. Iskolákat hoznak létre, azok köré gyűjtik az érdeklődő híveket és megkísérlik megosztani velük a nézeteiket, megbeszélni a (szellemi) értékeiket, elméletüket. Ezek a híres ásrám-ok. Az ásrámok teljes mértékben függetlenek egymástól, nincs hatalom, amelyik össze tudná vagy akarná kötni őket.
Érdekes momentum: hogy bizonyítja egy jó guru a képességeit hívei előtt? Szeánszokat tart, amelyeken 100 kérdés tehető fel. A guru végighallgatja a száz kérdést és csak amikor valamennyi elhangzott, válaszol rájuk abban a sorrendben, ahogy feltették őket. Vannak akik állítják, hogy nem nagyon nehéz technikái léteznek 100 kérdés memorizálásához. Kíséreljék meg a teljesítmény megismétlését hallgatóság előtt.
Fogjunk hozzá az Indiában létező vallások rövid leírásához.
A hinduizmus az uralkodó vallás az egész országban. Egyetlen időszakban veszítette el átfogó erejét, a Krisztus előtti 3. – 4. Évszázadban, amikor a buddhizmus vette át az “államvallás” szerepét. Többen állítják, hogy a buddhizmus vezető vallássá válása az áldozat-bemutatás és egyéb papi praktikák elmaradásának köszönhető, én azt hiszem, legalább olyan fontos szerepet kellett játszania Buddha több egyenlőséget hirdető és a kasztrendszert nyilván elitélő tanításainak is, mint a hinduizmus papsága elleni lázadásnak.
Említettem már a vallás három legfontosabb istenét: Bráma (akinek a hattyút megnyergelő és a tanulás istennőjeként ismert Szaraszváti a társa), Visnu, aki már a Védákban kiemelkedő figura volt (Laksmi, a hitvese a tenger habjaiból emelkedett ki és mint a gazdagság és prosperitás istennőjét szeretik és imádják) és Siva, aki Nandi-bikán lovagol és akinek Parvati a társa. Parvati a hindu istenségek panteonján más formákban, inkarnációkban is megjelenik: Durga és Káli képében, akik mindketten sötét és félelmetes lények. Káli valószínűleg a legkegyetlenebb valamennyi isten és istennő között, fekete fejjel és örökké szomjasan lógó vörös nyelvvel ábrázolják. Általában koponya-koszorúval a nyakában és levágott fejjel a kezében dekorálják. Most olvastam valamelyik útikönyvben, hogy kegyetlen áldozatokat mutattak be neki a múltban, az áldozatok azonban ma már csak virágok. Miért rejtegetnénk a tényeket? Van diám, amit a nyolcvanas években egy kalkuttai Káli-templom udvarán készítettem, amikor sorozatban áldoztak fel kecskéket az istennőnek. A fejnélküli nyakból csurgó vért több hívő a homlokára kente. És ez nem csupán egy alkalom volt, mészárosok (papok?) sora dolgozta fel a kecskéket és az apróra vágott húsdarabokat kiárusították a hívőknek, akik – virágokkal vegyítve – felajánlották az istennőnek (az ott buzgón tevékenykedő papok útján). Indiaiak mondták, hogy néhány évtizeddel előbb emberáldozat bemutatása is előfordult még.
Visszatérve a szentháromságra: ha van nézeteltérés a hinduizmus hívői között, akkor azt a három főisten léte okozza. A hívők aszerint oszlanak meg, hogy melyik isten értékeit hiszik a világot uralónak.
A hindu panteont tovább gazdagítják két főisten, Visnu és Siva inkarnációi, az ávátár-ok.
Visnunak egyedül 10 ávátárja volt, akik közül kettő rendkívül népszerű a hívők között.
Rama az két legkiemelkedőbb indiai eposz egyikének, a Ramajana-nak a hőse. Ő és felesége, Siva általános imádat tárgya.
Krisna, Visnu nyolcadik inkarnációja minden bizonnyal a legnépszerűbb a panteon tagjai közül és nem véletlenül: teljességgel emberi tulajdonságokkal ruházták fel. Mindig kékre festve és fuvolán muzsikálva jelenítik meg és gopi-k veszik körül, akik szemlátomást szerelmesek belé vagy szerelmi játékokat játszanak ezzel a szeretetreméltó, vidám istennel. Népszerűsége lehet számtalan inkarnációjának oka is. Csodálatos! Hasonlítsák össze a keresztény szentek bigottságával.
Sivát ugyancsak két további jól ismert változatban is imádják. Az egyik a lingam, az indiaiak fallosz-jelképe, amely a legtöbb hindu templom központi alakja. A nyugati kultúra neveltjeinek nem könnyű elfogadni ezt a termékenység szimbólumot, a teremtés mögötti erőt, mint az istenimádat tárgyát. A másik megjelenési forma a különösen délen népszerű Nataradzs (vagy Nataradzsa), a Kozmikus Táncos. Sivának ez az ábrázolása India egyik jelképévé nőtt, a másik kettő, Asoka kereke és a Tadzs Mahal mellé.
Ha a hinduizmussal foglalkozik az ember, nem feledkezhet meg a szent tehén-ről. Ha jól értettem Indiát, az állati élet szentségén kívül van még egy fontos motívum, ami a tehenet az imádat tárgyává, még az ország alkotmánya által is védett lénnyé tette. A kezdeti fejlődési stádiumban a tehén adott mindent a lakosságnak: vonóerőt, amikor a földet művelték, tejet, a legtáplálóbb eledelt, trágyát, amit a föld termékenyebbé tételére és tüzelésre egyaránt hasznosítani lehetett. A tehenek tényleg szentek, vigyázzon, aki kocsit vezet Indiában: ha elüt egy tehenet, a szemtanúk meglincselhetik! Másrészről a tulajdonosaik úgy kezelik őket, mint a leghétköznapibb háziállatot, bottal ütik, ha nem engedelmeskedik.
Ezer és ezer aspektusról nem fog szó esni. Úgy döntöttem, csupán kettőt említek még, amelyeket én érdekesnek találtam. Remélem, nem fogom untatni Önöket sem.
A hinduizmus tanításai – mint a legtöbb ősi vallás – egy sor higiéniai előírást tartalmaz. A legfeltűnőbb talán, hogy a hinduk teste élesen két részre tagolódik attól függően, melyik kéz melyik testrésszel érintkezhet. A hindu a jobb kezét használja étkezéskor és azzal mos fogat, alsó testrészeit viszont a bal kezével mossa. A szentírások azt is előírják, folyótól, tótól, fától milyen távolságban kell elvégeznie a dolgát, mit és hogyan használva kell megmosnia a hátsó felét. Bölcs tanácsok a lakosság nagyobb fele számára ma is.
A másik aspektus a valamely bűn elkövetését követő öntisztítás. Ennek több módja van, kezdve egy szent folyóban történő többszöri (néha 100 alkalomig menően) fürdéstől, a bűn lemosásától a szent folyó vízének fogyasztásáig, az ilető személy kedves istenének felajánlott áldozatok bemutatásán keresztül a szélsőségig: négy-öt “szent étek” keverékének fogyasztásáig. Ezek a szent tehén teje, széklete és vizelete, ghee (gí, speciális indiai vaj), amik keverékéhez többnyire mézet adnak. Remélem, hogy ez a tisztulási aktus rövidesen a múlt rossz emlékei közé fog tartozni. Mindenesetre Morardzsi Deszai, az Indira Gandhi első bukását követő miniszterelnök még sűrűn büszkélkedett azzal, hogy minden reggel tehén-vizeletet fogyaszt.
Két vallás a hinduizmusból ágazott le: a buddhizmus és a dzséjnizmus.
Mindkettő különbözik a megszokott koncepciótól, amit vallásnak fogad el a világ. Egyik se foglakozik az istennel mint azzal a természetfölötti erővel, ami (aki) a világot teremtette és vezérli hitünket, viselkedésünket, gondolkodásunkat, sorsunkat.
Mindkettő az india gondolat fejlődésének azonos időszakában született, hozatott létre: nem bizonyított tény, hogy Sziddarta herceg és Mahavira, az első tirtankara (a dzséjnek szentje, prófétája) találkoztak, de tehették volna.
Nincs elég bátorságom, hogy sokat foglalkozzak a két vallással: mindkét – egymáshoz igen közelálló – koncepció elég nehezen magyarázható átlagember által, mint én vagyok és Önök könnyen találnak jó fejtegetéseket (igaz, angolul) a témáról mind a jobb nyugati web-oldalakon (About, Yahoo!) vagy szinte valamennyi általunk megadott általános indiai oldalon.

(Igyekszem erőt gyűjteni és rövidesen bővebben kifejteni ismereteimet és véleményemet erről a két vallásról is – magyarul.)
Most csupán azt szeretném aláhúzni a buddhizmusról, hogy ez avallás (amennyiben egyáltalán vallásnak nevezhetjük) egyértelműen ateista. Sziddarta, a Buddha (és közvetlen követőinek köre) soha nem beszélt természetfeletti erőkről, amelyek bármit meg tudnának oldani helyettünk, hogy bárkinek a sorsa is valaki (valami) felettünk álló kezében lenne. A megváltásunknak belülről kell jönnie, igazságosnak, tisztességesnek, az igazság keresőjének, jótevőnek kell lennünk. Soha nem beszélt önmagáról úgy, mint valamely természetfeletti képviselőjéről.
Isten képére jóval később, a követői festették, amint az napjainkban Mahatmával történik.
A buddhista filozófia hihetetlen tudományos eredményeket ért el. Tudták – anélkül, hogy a leghalványabb lehetőségük lett volna filozófiai koncepciójuk alátámasztására kísérleteket végezni - , hogy a világmindenség mindkét “irányban” végtelen, mind a mikro- mind pedig a makro-világ korlátok nélküli. Az időt is végtelenként kezelték, aeon-ok számlálhatatlan soraként mérték. Fantasztikus tudás akkor, amikor Európa még nem létezett mint a világ valamennyire is számottevő sarka.
Sziddarta, a ma ismert Buddha nem az egyetlen, aki ezt a “vallást” képviseli, a buddhisták úgy tartják, hogy időnként megjelennek a Földön buddhák. A legközelebbi “eljövendő” Buddha mintegy 30.000 év múlva várható. Legalább két hely létezik Indiában-Nepálban, ahol Maritrea-t, a következő Buddhát már imádják: Dardzsiling közelében (Ghoom = Gum) egy kolostorban és a Himalája egyik sziklafalánál, amire felvésték a nevét.
A dzséjnizmusnak sincs semmi köze a természetfelettihez. A koncepciója inkább filozófia, mint vallás. A megváltáshoz vezető “helyes magatartás” magyarázata az erőszakmentesség valamennyi alapelemét és a más vallások – mint részigazságokat hirdetők - irányába megnyilvánuló teljes toleranciát tartalmazza. Hasonlítsák ezt az USA-ban népszerű egyes vallások (szekták) igéihez, amelyek szerint “az egyetlen igazság, az egyetlen isten a miénk”.
A dzséjnek úgy vélik, hogy az anyag és a lélek külön-külön is léteznek, ezért az ideális békés lét a lélek számára , ha megszabadulhat az anyag (test) zsarnokságától. A tirtankarák ilyen tökéletes lelkek, de csupán példái annak, hogyan érhető el ez a függetlenség, és nem istenek. A dzséjnek – miután ők is megértették a világ végtelen voltát – nem is keresik az istent vagy a természetfeletti erőt, annak a világnak az alkotóját, amely meghatározásuk szerint öröktől- és örökkévaló. Fél évezreddel előbb, mint ahogy Jézus Krisztus, a világ teremtőjének fia (aki a világot hét nap alatt teremtette, stb) megszületett.
A harmadik indiai vallás, amelyik a hinduizmusból ered, a szik közösség (inkább nevezhető annak, mint vallásnak).
Guru Nanak alapította a 15. században azzal a céllal, hogy megbékítse a hindukat és a hódító mogulokat. A célt nem sikerült megvalósítani és miután több kegyetlen mogul támadás áldozatául estek, a 17. században vezetőjük, Guru Gobind Szing (Singh) katonás közösséggé alakította őket, előírva – más változások bevezetése mellett – öt kitüntető jel viselésére, hogy az ellenség könnyen felismerhesse őket, ezzel a furcsa módszerrel kényszerítve arra, hogy mindig készenlétben legyenek, mindig harcra készeknek és győzni tudóknak bizonyuljanak. Valamennyien azonos vezetéknevet voltak kötelesek viselni, a Szinget, ami oroszlánszívűt jelent és az öt jel: nyíratlan hosszú haj (turbán alatt hordják), ennek összefogására szolgáló fésű, acél karkötő, hosszú tőr és az egyéb öltözék alatt hordott rövid nadrág.
Ha kedves akar lenni egy szikhez, hívja szárdárdzsi-nak.
Guru Gobind Szing elgondolása fényesnek bizonyult: a szikek magas, sportos emberekké váltak és ma is azok, jó harcosok (a brit-indiai hadsereg tisztjeinek többsége szik volt), kiváló technikusok.
A többi vallást kívülről vitték be Indiába.
Egyetlen ilyen bevitt vallás járt sikerrel, úgy gondolom, két okból. Egyrészt a mogulok kegyetlen hittérítők voltak és a hinduk tömegével kényszerültek áttérni, másrészt – nem kevésbé fontos ok – a muzulmánok az emberek egyenlőségét hirdették és az ő társadalmuk nem ismerte a kasztrendszert, ami mágneses hatással lehetett a hinduk valamennyi alsó rétegére. A mai napig – még azzal együtt is, hogy a kasztrendszer újra átitatta a muzulmánokat – a második legnagyobb vallás, mind a hívők számát, mind befolyását tekintve, a mohamedanizmus.
Néhány szó a zoroasztrianizmusról, egy kis vallásról, amely furcsának tűnhet a nyugat számára és amelyet nem egy aspektusból félreértenek.
Ennek a vallásnak a követői Perzsiából menekültek az arab nyomás elől a 7. században és Bombayban, illetve környékén telepedtek le. Magukkal vitték a szent tüzet, amelynek folyamatosan égnie kell templomaik oltárán. A zoroasztrianizmus szentírásainak jó gyűjteményével rendelkezem és úgy gondolom, hogy a tűz csupán szimbolizálja az istenüket, azt a Mindenhatót, akit a vallások többsége imád. Legalábbis nem találkoztam egyértelmű utalásra, amely a tüzet tüntette volna fel istenként.
Másik félreértés az a feltételezés, hogy a módszer, ahogy halottaikat “temetik” kegyetlen, barbár rituálé, mivel halottaikat az erre a célra épített tornyok tetejére teszik ki és hagyják a keselyűket, hogy megtisztítsák a csontokat a hústól. Gondoljuk nyugodtan végig: eredeti hazájuk sivatagos volt, lehetetlen volt a halottaikat földbe temetni, sakálok kikaparták azokat a laza talajból. Elégetni se tudták őket, mivel a fa féltett kincs volt, a folyók, tavak nem tudták a halottak növekvő tömegét “elnyelni”. Az egyetlen hatékony módszernek a halottak “feletetése” bizonyult. Semmi hátborzongató nincs ebben!
Annál is kevésbé, mivel a szentírások fantasztikusan modern higiéniai előírásokat tartalmaznak. A párszik évezredekkel ezelőtt tudták, hogy a halottakat vízből úgy kell kiemelni, hogy a mentő csak a ruházatot érintse, azt, hogy mind a hulla, mind a mentő ruházatát el kell égetni – és ez csak egyike a példáknak.
A párszik igen kis, de hatékony közösséget alkotnak. India legjobb vállalkozói, tudósai között sok a párszi és kedvelik a nyugati klasszikus zenét.

Kasztok:

Aki az eddig írtakat elolvasta azt hiheti, hogy vak vagyok vagy legalábbis becsukom a szemem, ha valami kellemetlen dologról kell írni Indiával kapcsolatban. Bár tényleg szeretem Indiát, nem erről van szó. Ismerem India csúf jelenségeit is: a tömegek hihetetlen szegénységét, a koszt, a koldusokat, a prostitúciót, a gyermek-kereskedelmet, azt, hogy a nők mily lehetetlen helyzetbe kerülhetnek, a mezőgazdaság igen alacsony színvonalát, a rablásokat, gyilkosságokat, az etnikai csoportok közötti gyűlölködést, erőszakot számos helyen, a korrupciót. Miért kellene ezekkel a problémákkal részletesen foglakoznom? Évszázadok múlhatnak el, ezek a gondok megmaradnak. A felsorolt nehézségek többségével szembe kell néznünk Magyarországon, Európában, az egész világon.
Egyik oka, hogy ateista vagyok.
Nem mehet el azonban az ember szótlanul az indiai társadalom legszörnyűbb bűne, a kasztrendszer mellett, ha Indiáról átfogó képet akar adni.
A szégyen olyan méretű, hogy az indiaiak többsége – beleértve a web-oldalakat is – nem érinti ezt a kérdést.
Én itt csupán a felszínt tudom leírni.
Két pont van, amiben a szakértők egyetértenek: a kasztrendszer eredete összefügg a vallással (Nem fantasztikus? – azzal a vallással, a hinduizmussal, amely erőszakmentességet hirdet.) és India árják által történt lerohanásával. A betolakodók nem csupán délre szorították a dravidákat, hanem létrehoztak (magukkal hoztak?) egy olyan rendszert, amely az eredeti lakosságot a társadalom másodrendű rétegévé degradálta, a kasztrendszert. Ne kérdezzen részleteket arról, hogyan tudott ez az embertelen ideológia átitatni hatalmas tömegeket, hogyan válhattak a dravidák részben a társadalom felső rétege tagjaivá, hogyan érhette el ez a rendszer azt a szintet, hogy a társadalom nagy tömegeit lökje ki (a szó szoros értelmében) magából. Könyvtárakat írtak róla, de senki sem tudja megmagyarázni az emberi szolgaság tényleges mélységeit, azon agyvelők struktúráját, amelyek elfogadták, elfoglalták a legmagasabb rétegeket és kutyákként vagy disznókként kezelték embertársaikat.
Néhány félreértésre mutatok rá, amelyek nem-indiaiak körében széles körben elterjedtek a kasztrendszerrel kapcsolatban.
A legtöbb külföldi négy kasztról beszél. Ez téves. Közel háromezer kaszt létezik (létezett a hetvenes években), változva, osztódva, nőve, eltűnve. Amikor négyről beszélünk, azok osztályok: bráminok (a papok – istenem, az elképzelhető legembertelenebb szerepben – és tanítók, ismét elgondolkodtató, milyen tanítók, osztálya); ksatriják (adminisztrátorok és katonák); vájsziják (a kereskedők és iparosok osztálya) és szúdrák, a szolgák (vagy puhább kifejezést használva azok, akik nem tartoznak a három felső osztályba, de még kaszt-indiaiak). A többi osztályon-, kaszton kívüli, érinthetetlen vagy haridzsán.

A “Delhim”-ben leírtam egy esetet, amely 1972-ben, mintegy huszonöt évvel az után, hogy törvényileg betiltották a kasztrendszert, sokkszerűen ért. Kerestem valakit, aki elvállalt volna egy kombinált, takarítást is magában foglaló állást a kiállításon és képtelen voltam bárkit is találni. Megtudtam, hogy a takarítást csak érinthetetlen vállalja el és a kereskedelmi Kirendeltség felajánlotta, hogy alkalmazhatom a takarító emberüket. A bemutatásakor tettem pár lépést feléje és nyújtottam a kezem. Ő ugyanannyit lépett hátra, mivel – mint azonnal megértettem – nem érinthetett meg, nem engedhetett közel magához, nem vethette rám még az árnyékát sem! Milyen szégyenérzet volt számomra, milyen szégyen Indiára és az egész emberiségre nézve!
Mahatma és követői jól értették, hogy ezt a csúf bűnt fel kell számolniuk, ha egy nemzetet, politikai és gazdasági függetlenséget és gyors fejlődést akarnak.
Szép álomnak bizonyult azonban a gyakorlat törvényi úton való megszüntetése. Még legalább évtizedekig fejfájást fog okozni Indiának a kasztrendszer, a társadalom annyira át van szőve vele.
A törvény pozitív diszkriminációt biztosít a haridzsánok részére (a nevet Mahatma Gandhi vezette be a fájdalom mérséklése céljából), egy példa, amit az egész világnak (beleértve Magyarországot is) követnie kellene a hátrányos helyzetűek védelmében.
A másik félreértés: a páriák csak egyike a kaszton kívüliek csoportjának (kasztjának), nem a teljes haridzsán tömeg. Nem véletlenül használom a kaszt kifejezést. A haridzsánok is kialakították a maguk kaszt-értékű rétegeit. A kaszton kívüliek kasztja, mondhatjuk nyugodtan. Ugyanez történt azon vallások hívőivel, amelyek azzal vívtak ki maguknak jelentős szerepet, hogy egyik alapelvük az egyenlőség volt. A hindu kasztrendszer lassan, de biztosan beléjük épült.
Ne kérdezze meg indiai hölgyektől, hogy a homlokukra festett színes pont kaszt-megkülönböztetést jelöl-e. Sohasem fog elfogadható választ kapni.
Ha Ön – külföldiként – Indiába érkezik, ne hordja fent az orrát: az ortodox hinduk szemében Ön érinthetetlen, nem fogyaszthatja el saját főztjét se – ha kasztbéli – ha az Ön árnyéka rávetül.
És ez nem tréfa: Kalkuttában, ahol a kirendeltségvezető posztját töltöttem be, egy frissen kinevezett tiszteletbeli (helyi) konzul kérte, fogadjam őt és feleségét bemutatkozó látogatáson. Felajánlottam, vacsorázzanak velünk, nem fogadta el a meghívást, délutáni teára tettem javaslatot, amit elfogadott. Se ő, se bájos felesége azonban nem fogyasztott egy csöpp folyadékot se, nem beszélve édességről vagy akármi másról. Egyértelműen féltek az érinthetetlenektől történő “fertőzéstől”.
A szakácsnak bráminnak kell lennie, különben a brámin nem fogadja el a főztjét. Többnyire a szakáccsal magával tisztázzák a helyzetet. A szabály azonban nem lehet már túlságosan szigorú és általános, gondolom, mivel – bár magunk nem lehettünk biztosak a szakácsunk kaszt-helyzete felől – vendégeink sohasem tagadták meg maguktól annak élvezetét, amivel megkínáltuk őket.
Az egy asztalnál (hm, van-e mindig asztal?) étkezés – ezredévek óta – a barátság elfogadásának biztos jele kell legyen, mint a nem-indiaiaknál az ölelés.
Nem ajánlunk ezúttal web-oldalakat, a legjobb nyugati oldalak és a “mi” általános indiaijaink foglalkoznak a vallásokkal, csupán egyre, mint érdekességre hívjuk fel a figyelmet, hogyan ajánlanak vallási jellegű termékeket: www.saigan.com – Giri Trading.

Forrás: http://www.amrita-it.com/india/vallasok.htm






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A turul madár

A griffmadár

Kőműves Kelemen legendája