A Voynich-kézirat

A minap volt szerencsém a tv-ben egy prágai útifilmet nézni, a meglepő dolgokat mesélt ellltöbbek között szó esett egy igen különös irományról, a Voynich-kéziratról

Részlet a kéziratból

A Voynich-kézirat ismeretlen eredetű betűkkel és nyelven írt könyv, amelynek tartalmát mind a mai napig nem sikerült megfejteni. Nevét egykori tulajdonosáról, Wilfrid Michael Voynich amerikai könyvkereskedőről kapta, akihez 1912-ben került. Becslések szerint 1450 és 1520 között íródhatott. Jelenleg a Yale Egyetemen, a Beinecke Könyvtárban található. 2005-ben jelent meg az első fakszimile (eredetihez hű, változatlan) utánnyomása.

A mű 234 darab 15 cm széles és 23 cm magas velumlapból áll, amelyből negyvenkét lap hiányzik az oldalszámozás szerint.Valószínűsíthető, hogy már 1912-ben, Voynichhoz kerülésekor sem volt teljes. A szöveghez és az ábrák körvonalazásához lúdtollat használtak. A rajzok színesek és gyakran elnagyoltak. Úgy vélik, hogy a képek a szöveg megírása után kerültek a műbe, míg mások szerint előbb, mivel számos helyen a szöveg körülfolyja, illetve címkézi a képeket.

Dokumentált története alatt sokszor foglalkoztak vele amatőr és hivatásos kódfejtők, többek között a brit és az amerikai haditengerészettől, de senkinek nem sikerült még csak részben sem megfejtenie. Mindezek a kudarcok a történelmi titkosírástan híres rejtélyévé tették a kéziratot, de támogatták azt az elméletet is, amely szerint a szöveg csalás, semmi értelme nincs.

Ábrák

A kézirat ábrái kevés támpontot nyújtanak a mű pontos tartalmának meghatározásához, de segítségükkel hat különálló fejezetre bonthatjuk. Az utolsó fejezet kivételével, melynek tartalma kizárólag szöveges, majd minden oldal tartalmaz legalább egy ábrát, melyek stílusa igen változatos. A fejezetek, korabeli nevekkel:

f34r fólió^{[megj 5]}: A herbáriumnak szentelt rész egy növény képével

Herbárium: minden egyes oldal egy, néha két növényt tartalmaz, valamint néhány bekezdésnyi szöveget. Az abban a korszakban az európai herbáriumokra jellemző stílusban készült. Egyes ábrák a gyógyszerészeti részben (lásd lejjebb) található illusztrációk nagyításai és pontosabb ábrázolásai.

Asztronómia: a kör alakú ábrák, néhányuk égitestek ábráival (napok, holdak és csillagok), sejtetik, hogy a tartalma asztrológiával és asztronómiával kapcsolatos. Sorban egymás után a 12 csillagjeggyel foglalkozó lapokat találunk a fejezetben (Halak, Bika, egy íjpuskás katona mint Nyilas stb.). Minden szimbólum 30 nőalakkal van keretezve, melyek többsége meztelen, és mind egy felcímkézett csillagot tart. A fejezet két utolsó lapja, a Vízöntő és a Bak (nagyjából január és február) elveszett. A Kos és a Bika négy páros ábrába került 15–15 csillaggal. Néhány ábra kihajtható lapokon van.

Biológia: sűrű, folytonos szöveg ábrákkal tarkítva. Az ábrák legtöbbször meztelen nőalakokat ábrázolnak – néhányuk koronát visel –, akik kádakban vagy medencékben fürdenek, ezek bonyolult csőhálózattal vannak összekötve. Néhány csőhálózat alakja tisztán kivehetően emberi szerveket ábrázol.

Kozmológia: több kör alakú ábra egy ismeretlen természetről. Itt vannak kihajtható oldalak is, az egyikük hatoldalas, és valamiféle térképet vagy ábrát tartalmaz: kilenc sziget utakkal összekötve, kastélyokkal és feltehetőleg egy vulkánnal.

Gyógyszerészet: több különálló növényi rész (gyökerek, levelek stb.) felcímkézett rajza. A margók mentén gyógyszerészeti edényekre hasonlító tárgyak rajzai állnak. Néhány szöveges bekezdést is tartalmaz.

Receptek: több rövid bekezdés, virág- vagy csillagszerű jellel jelölve.

A szöveg

f75r fólió: A kézirat biológiai részében gyakoriak a meztelen fürdőző nőket ábrázoló képek

A szöveg jól láthatóan balról jobbra íródott, meglehetősen töredezett jobb margóval. A hosszabb részek bekezdésekre vannak tördelve, néha „pontokkal” jelölve a bal margón. Nincs egyértelmű központozás. A vonalvezetés (a sebesség, pontosság, megdöntöttség) finom, úgy tűnik, a szerző értette is, amit írt; a kézirat nem kelt olyan benyomást, hogy minden egyes karaktert ki kellett következtetnie írójának, mielőtt papírra vetette volna.

A szöveg több mint 170 000 különálló írásjelből áll, általában keskeny közökkel elválasztva. Nagy részük egy vagy két egyszerű tollvonással íródott. Bár még mindig vita tárgyát képezi, mely írásjelek különbözőek és melyek nem, egy 20–30 írásjelből álló ábécé alapján felírható szinte az egész szöveg; a kivétel néhány tucat különleges karakter, amelyek egyszer vagy kétszer fordulnak csak elő.

Szélesebb közök kb. 35 000 változó hosszúságú szóra osztják a szöveget. Úgy néz ki, ezek hangtani vagy helyesírási törvényeket követnek; például egyes karaktereknek szerepelniük kell minden szóban (mint például a magánhangzóknak a magyarban), néhány karakter sosem követ másokat, némelyek duplázódhatnak, mások nem.

Statisztikai elemzések során kiderült, hogy a szöveg szerkezete hasonlít a természetes nyelvekéhez. Például a szógyakoriság Zipf-törvényét követi, valamint a szavak entrópiája (kb. 10 bit/szó) hasonlít az angol vagy latin szövegekre. Néhány szó csak egyes részekben fordul elő, vagy csak néhány oldalon, mások az egész kéziratban megtalálhatóak. Az illusztrációk címkékkel vannak ellátva. A gyógynövényekkel foglalkozó részben minden oldal első szava csak az adott oldalon fordul elő, így feltehetőleg az a növény neve.

Másfelől a Voynich-kézirat nyelve egyáltalán nem hasonlít az európai nyelvekre néhány aspektusban. Például nem tartalmaz tízbetűsnél hosszabb szót, valamint kevés az egy- vagy kétbetűs szó benne. A betűk előfordulása a szavakon belül is különös: néhány karakter csak a szavak elején szerepel, mások csak a végén, megint mások mindig csak középen – ez az elrendezés az arab nyelvben fordul elő, de a római, görög vagy cirill írásoktól idegen. (Itt meg kell jegyezni, hogy a görög szigmának más az írásmódja, ha szavak végén áll; hasonlóan a magyarban a szavak elején álló nagybetűk is sokban különbözhetnek a kisbetűs formájuktól.)

A tipikus európai nyelveknél több ismétlést tartalmaz a szöveg; vannak részek, ahol ugyanaz a közönséges szó háromszor fordul elő egymás után. A csak egy betűben különböző szavak is feltűnően nagy gyakorisággal ismétlődnek.

Csak néhány latin betűkkel íródott szót tartalmaz a kézirat. Az utolsó oldalon négy, eléggé eltorzult latin betűkkel írt sor áll, valamint két szó a szövegben. A betűk a 15. századi európai ábécéket idézik, de a szavak egy nyelvvel sem állnak kapcsolatban. Ezenkívül „csillagászati” ábrák sorozata tartalmazza a hónapok neveit (márciustól decemberig) latin írással, kiejtési segítséggel középkori francia vagy valamelyik ibériai nyelvre. Nem tudjuk, hogy ezek a latinul írt részek az eredeti szöveghez tartoztak-e, vagy később írták hozzá.

Az oldalak számozása

A kéziraton folyamatos számozás található, az egyes fóliók jobb („páratlan”) oldalán, a jobb felső sarokban, amely a kihajtható íveknél azok összehajtott állapota szerint folytatódik. Ez a számozás nyilvánvalóan azután készült, hogy a kéziratot a jelenlegi formájába kötötték. Mivel azonban a kötés is többször változott, a számok nem feltétlenül a pergamen elő- vagy hátoldalán vannak. A számozás eredete is vizsgálatok tárgyát képezi. A kihajtható íveket külön számozási rend szerint szokták számozni, amely különbséget tesz az ívek elő- és hátoldala (rektó és verzó) oldala között. A számozási rendben kivételt jelent két olyan nagy méretű, kihajtható ív, amelyeken nem csak függőlegesen, de vízszintesen is van hajtás.

Amikor 1931-ben a Petersen-fotómásolat készült, az egyes oldalak negatívjára fehér tintával valaki (nem Petersen) bekarikázott oldalszámokat írt. Ezt a számozást a számítógépes feldolgozás során szokás használni.

Az egyes ívek (krúdák) is számozva vannak (hasonlóan a mai nyomdai gyakorlathoz). A krúdák száma többnyire a krúda utolsó verzó oldalán található, de ez az elhelyezés nem következetes. Feltehetőleg a kihajtogatható ívek miatt vannak az eltérések, ám a 20. krúda számozási módjára – amely az első előoldalon viseli a számát – nincs meggyőző magyarázat. Talán az e lényeges eltérés oka, hogy a 20. krúda az utolsó a könyvben.

Az íveket régies számokkal számozták, de a számozás sorrendje és hiányosságai alapján nem deríthető ki, hogy mikor. Annyi azonban megállapítható, hogy a kézirat keletkezése után, és az lapszámozás keletkezése előtt tették. A lapszámok és a krúdaszámok eltéréseiből megállapítható, hogy a lapok megszámozásakor egyes, ma hiányzó krúdák még megvoltak.

A kihajtható lapok esetében nem mindig egyértelmű, hogy külön oldalról lehet-e beszélni, mivel a rajtuk lévő szöveg rendszerint nem keresztezi a hajtási vonalat, de bizonyos lapokon átmegy rajta.

Története

f78r fólió: Kép a biológiai részből

Történetének nem minden része ismert. A legkevesebbet a korai időszakáról tudunk. Mivel a kézirat ábécéje semelyik másik ismert nyelvéhez nem hasonlít és a szöveg még mindig megfejtetlen, így keletkezési kora csak a képekben tükröződik. Elsősorban a rajzokon szereplő személyek ruházata és hajviselete alapján vonhatunk le következtetéseket, másodsorban a két kastély alapján. Vonásaik európai stílusa sejteti a hozzáértők számára, hogy a könyv keletkezése 1450 és 1520 közé tehető. Ezeket a számokat támasztják alá egyéb tulajdonságai.

A kézirat első ismert tulajdonosa egy bizonyos Georg Baresch alkimista volt, aki Prágában élt a 17. században. Úgy tűnik, Baresch legalább annyira tanácstalan volt, mint mi, ezzel a „Szfinxszel" kapcsolatban, mely „haszontalanul foglalta helyet könyvtárában" annyi éven át. Baresch, mikor megtudta, hogy Athanasius Kircher, egy jezsuita tudós a Collegium Romanumból közreadott egy kopt (etiópiai) szótárt és – hite szerint – megfejtette az egyiptomi hieroglifák néhány jelét, tanácsot kérve elküldte a kézirat egy részletének másolatát két alkalommal is Rómába. Kirchernek címzett 1639-es keltezésű levele, melyet nemrég talált meg René Zandbergen, a legelső utalás a kéziratra.

Nem tudjuk, hogy Kircher válaszolt-e a levélre, de úgy tűnik, hogy szándékában állt a művet megszerezni, azonban Baresch ezt megtagadta tőle. Baresch halála után a kézirat egy barátjához, Jan Marek Marcihoz (Johannes Marcus Marci), a prágai Károly Egyetem akkori igazgatójához került, aki elküldte Kirchernek a könyvet, ki régi barátja és levelezőpartnere volt. Marci kísérőlevele még mindig csatolva van a műhöz. A levélben egyebek mellett azt is leírta, hogy eredetileg II. Rudolf német-római császár vásárolta meg 600 dukátért, mert Roger Bacon munkája gyümölcsének gondolta.

Az elkövetkezendő 200 évre (Zandbergen szerint csak 150 évre^]) elveszítjük a mű nyomát, de minden valószínűség szerint a Collegium Romanumban (jelenleg Pontificia Università Gregoriana) őrizték, mint ahogy Kircher levelezéseit is. Valószínűleg addig maradt itt, amíg 1870-ben II. Viktor Emánuel, Itália uralkodójának seregei elfoglalták az egyházi államot. Ekkor az uralkodó elhatározta az egyházi javaknak, köztük a Collegium Romanum könyvtárának kisajátítását. Xavier Ceccaldi és mások kutatása szerint ezen események bekövetkezte előtt számos könyvet átszállítottak az oktatók magángyűjteményébe, melyek kivételt képeztek a kisajátítás alól. Ezek között voltak Kircher levelei is, valamint a Voynich-kézirat, mely Petrus Beckx (a jezsuita rend vezetője és egyidejűleg az egyetem igazgatója) ex librisét hordozza.

Beckx magánkönyvtárát a Róma-közeli Frascatiba költöztették, a jezsuiták által 1866-ban megvásárolt Villa Mondragonéba, a Collegio Ghislieri központjába.

1912 körül a Collegium Romanum néhány javának eladása mellett döntöttek. Wilfrid Michael Voynich ekkor vásárolt meg 30 kéziratot, köztük azt is, mely most a nevét viseli. 1931-ben bekövetkezett halála után özvegye, Ethel Lilian Voynich örökölte a kéziratot, aki 1960-ban egy barátnőjére, Anne Nillre hagyta. Anne Nill 1961-ben a könyvet átadta egy antikváriusnak, Hans P. Krausnak. Kraus vevő híján 1969-ben felajánlotta a Yale Egyetemnek.

Feltételezett szerzők

A Voynich-kézirat feltételezett szerzőjeként több név is felmerült az idők folyamán. A leggyakrabban a következők fordulnak elő.

Roger Bacon

Jan Marek Marci 1665-ben Kirchernek küldött levelében áll, hogy régi barátja, Raphael Mnišovský szerint a könyvet II. Rudolf császár és cseh király (1552–1612) vette meg 600 dukátért. A levélben az áll, hogy Rudolf (vagy talán Raphael) szerint a könyv szerzője Roger Bacon (1214–1294) ferences szerzetes. Azonban a Yale Egyetem kutatói radiokarbonos módszerrel kimutatták, hogy az anyag, amelyre a könyvet írták a 15. század elején készült.

Bár maga Marci azt állította, hogy „nem ítélkezik” ebben az ügyben, Voynich meglehetősen komolyan vette, és mindent megtett, hogy igazolja. Meggyőződése komolyan befolyásolta a legtöbb megfejtési kísérletet az elkövetkező 80 évben. Azok a kutatók, akik látták a Voynich-kéziratot, és ismerték Bacon munkáit, hevesen tagadták ezt a lehetőséget. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy Raphael meghalt 1644-ben, és az üzletnek Rudolf 1612-es halála előtt kellett létrejönnie – legkevesebb 55 évvel Marci levele előtt.

John Dee

A feltevés, hogy Roger Bacon volt a szerző, vezette Voynichot arra a következtetésre, hogy az, aki Rudolfnak eladta a kéziratot, csak John Dee lehet. John Dee matematikus és asztrológus volt I. Erzsébet királynő udvarában, és ismeretes, hogy nagy gyűjteménye volt Bacon kézirataiból. Dee és Edward Kelley, az ő médiuma és jósa Csehországban élt több évig, reménykedve abban, hogy szolgálataikat felajánlhatják a császárnak. Dee pontosan vezetett naplói azonban nem említik meg az adásvételt, így az teljesen valószínűtlennek tűnik, valamint ha a Voynich-kézirat szerzője nem Bacon, a mű Deevel való kapcsolata is megkérdőjelezhető. Másfelől maga Dee is írhatta és elterjeszthette a pletykát, hogy Bacon munkája, reménykedve így egy későbbi eladásban.

Edward Kelley

Dee társa Prágában Edward Kelley, egy önjelölt alkimista volt. Saját állítása szerint képes volt rezet arannyá változtatni egy titkos por által, amelyet egy püspök sírjából ásott ki Walesben. Mint Dee médiuma, vallotta, hogy képes angyalok megidézésére egy kristálygömbön keresztül, és hogy hosszasan beszélgetett is velük – amit Dee kötelességtudóan le is jegyzett. Az angyalok nyelvét énókinak nevezte Énók, a bibliai Matuzsálem apja után. Egy legenda szerint az angyalok elvitték egy útra a mennyországba, később egy könyvet írt arról, mit látott ott. Többen állítják (lásd lentebb), hogy miként Kelley megalkotta az énóki nyelvet Dee rászedésére, megírhatta a Voynich-kéziratot is a császár átverésére, aki ezen kívül már fizetett Kelley állítólagos alkímiai ismereteiért. Viszont ha nem Roger Bacon a kézirat szerzője, Kelley kapcsolata a művel ugyanolyan légből kapott, mint Dee-é.

Wilfrid Voynich

Voynichot gyakran gyanúsították azzal, hogy a kéziratot saját maga készítette. Antikváriusként feltehetőleg megvoltak a megfelelő ismeretei; egy „elveszett könyv” Roger Bacontől megérte volna neki a kockázatot. A kézirat korának meghatározása és Baresch Kirchernek írt levele azonban kizárja ezt a lehetőséget

Jacobus Sinapius

Jakub Horcicky de Tepenec (latin írásmóddal Jacobus Sinapius)

Az első oldalnak egy 1921 előtt Voynich által készített fotomásolatán feltűnt egy halvány szövegrészlet nyoma, amelyet valaha kitöröltek. Kémiai eljárásokkal a következő, névként értelmezhető szöveget sikerült kiolvasni: „Jacobj `a Tepenece”. A név nagy eséllyel a tepeneci Jakub Horcickyé, ismertebb latin nevén Jacobus Sinapiusé. Ő jól értett a gyógynövényekhez, II. Rudolf személyes orvosa és botanikus kertjeinek gondnoka volt. Voynich, és sokan utána azt a következtetést vonták le ebből az „aláírásból”, hogy Jacobusé lehetett a kézirat Baresch előtt, és így Raphael történetének megerősítéseként kezelték. Mások szerint maga Jacobus lehetett a szerző.

Azonban egy nemrég Jan Hurich által felfedezett dokumentum szerint az aláírás nem Jacobusé. Emiatt elképzelhető, hogy az előlapon kibetűzött írást később írta oda egy tulajdonos vagy könyvtáros, és csak az ő feltételezése a szerzőre nézve. (A Kircher rendelkezésére álló jezsuita történelemkönyvekben a jezsuita taníttatású Jacobus az egyetlen alkimista vagy doktor Rudolf udvarából, aki kiérdemelt egy egész oldalas bejegyzést, míg például Tycho Brahéről alig tesznek említést.) Ezenkívül a Voynich által használt vegyi anyagok annyira elgyengítették a velumot, hogy ma már alig látható nyoma az aláírásnak; emiatt felmerült a gyanú, hogy az aláírást Voynich írta, hogy megerősítse a Roger Bacon-elméletet.

Jan Marci

Jan Marci akkor találkozott Kircherrel, amikor egy küldöttséget vezetett a Károly Egyetemről Rómába 1638-ban. Az elkövetkező 27 évben a két tudós több levelet váltott különböző tudományos kérdésekben. Marci utazása egy küzdelem része volt, az egyetem világi szárnya próbálta megőrizni függetlenségét a jezsuitáktól, akiknek a rivális prágai Clementinum volt birtokában. A kísérletek ellenére a két egyetemet összevonták és jezsuita irányítás alá helyezték 1654-ben. Emiatt feltételezhető, hogy a jezsuiták elleni politikai ellenérzés vezette Marcit Baresch leveleinek, majd később a Voynich-kézirat megírására, így reflektorfénybe állítva és lóvá téve az ő Kircherüket.

Marci személyisége és tudása megfelelő volt erre a feladatra, és Kircher, a „Dr. Mindenttudó” könnyű célpont volt. Baresch levele mutat némi hasonlóságot a hoaxokkal, amit Andreas Müller egyszer ki is próbált Kircherrel. Müller készített egy megfejthetetlen kéziratot, és elküldte Kirchernek egy megjegyzéssel, miszerint Egyiptomból származik. Megkérte Kirchert, hogy fordítsa le, mire Kircher állítólag visszaküldte a „fordítást”.

Érdemes megjegyezni, hogy az egyedüli bizonyíték Georg Baresch létezésére a három Kirchernek küldött levél: egy Baresch (1639), és kettő Marci által (kb. egy évvel később). Az is különös, hogy a levelezés Marci és Kircher között 1665-ben megszakadt, pontosan a Voynich-kézirat kísérőlevelével. Azonban Marci „titkos” neheztelése a jezsuitákra sem több találgatásnál: hithű katolikus volt, maga is jezsuitának tanult és nem sokkal a halála előtt, 1667-ben tiszteletbeli tagságot kapott a rendben.

Raphael Mnišovský

Raphael Mnišovský, Marci barátja – akitől feltehetően Bacon története származott – maga is kriptográfus volt, és 1618 körül feltalált egy titkosítást, amelyet feltörhetetlennek tartott. Ez vezetett a teóriához, hogy ő készítette a Voynich-kéziratot titkosításának gyakorlati demonstrálása céljából – így tette Barescht tudtán kívül kísérleti alanyául. Miután Kircher kiadta kopt szótárát, Raphael, a teória szerint, azt gondolhatta, hogy őt zavarba ejteni nagyobb eredmény, mint Barescht, így meggyőzte az alkimistát, hogy kérje a jezsuita segítségét. Ő találhatta ki a Roger Bacon-történetet Baresch motiválására. Csakugyan, a műről történő lemondás a Voynich-kézirat kísérőlevelében jelentheti azt, hogy Marci átverést feltételezett, de erre a teóriára nincs perdöntő bizonyíték.

Anthony Askham

Dr. Leonell Strong rákkutató és amatőr kriptográfus megpróbálta megfejteni a Voynich-kéziratot. Strong szerint a megoldás kulcsa egy „többszörös ábécé és számtani sorozatának sajátságos kettős rendszere”. Strong feltételezte, hogy a Voynich-kézirat által kódolt szöveget a 16. századi angol író, Anthony Askham (más írásmóddal Ascham) írta, akinek egyik műve az 1550-ben megjelent „Egy kis füvészkönyv”. Bár a Voynich-kézirat tartalmaz füvészkönyvre jellemző részeket, a feltételezés ellen szóló legfőbb érv az, hogy nem tudható: Askham hogyan rendelkezhetett volna ilyen nyelvészeti és kódolási tudással.

Antonio Averlino

Nick Pelling angol programozó könyvében kifejtett elmélete a Voynich-kéziratot az itáliai reneszánsz építész Antonio Averlinónak (más néven Filarete) tulajdonítja. Pelling szerint Averlino megpróbált Konstantinápolyba utazni 1465 körül, és több munkáját a Voynich-kéziratban kódolva akarta kijuttatni és a törököknek átadni – a kódolással a velencei határőröket próbálta kicselezni. Az elméletet nagyrészt a körülmények bizonyítják. Pelling vizsgálja a szöveg jellemzőit és feltételezéseket közöl a titkosítás módjáról, de nem állítja, hogy megfejtette volna a tartalmat. Ha a feltételezések igazak, a kéziratot összetett eljárásokkal kódolták, többek között értelmetlen kódrészletek nehezítik a kódtörők munkáját.

Cornelius Drebbel

Az amerikai Renaissance Magazine közölt egy elméletet H. R. Santa-Colomától, ami a Voynich-kéziratban szereplő ábrák és a korai mikroszkópok képe közötti hasonlóságokból próbál következtetni a szerzőre. Cornelius Drebbel egyike volt a mikroszkópia úttörőinek, az elmélet szerzője párhuzamba állítja az ő művészi stílusát a Voynich-kézirat képeivel. Ezenkívül Drebbel főalkimista volt II. Rudolf udvarában 1609-től, amikor a kézirat bizonyítottan az uralkodó birtokában volt. Az elmélet szerint a kézirat az ő jegyzeteit tartalmazza, amely az 1611-es puccs után (melynek során mind őt, mind Rudolfot bebörtönözték) Prágában maradt.

Több szerző

Prescott Currier, az USA haditengerészetének (US Navy) egyik kódfejtője, aki a kéziratot kutatta az 1970-es években, felfigyelt arra, hogy a gyógynövényekkel foglalkozó rész lapjai két csoportra (A és B) bonthatók, amelyek eltérő statisztikai tulajdonságokkal és írásképpel rendelkeznek. Ebből arra következtetett, hogy a Voynich-kézirat két vagy több szerző műve, akik különböző dialektust vagy kiejtési szabályokat használtak, de egyszerre dolgoztak a szövegen. A legújabb kutatások viszont cáfolják ezt a feltevést. Egy kézírásszakértő, aki megvizsgálta a könyvet, csak egy kéz nyomát látta az egész műben. Ezenkívül, ha az összes részt egyszerre vizsgáljuk, egy sokkal finomabb átmenet bontakozik ki, amelynek a két végén a gyógynövényekkel foglakozó A és B rész áll. Prescott felfedezése annak lehet az eredménye, hogy a gyógynövényes rész két, eltérő időpontban került papírra.

Feltételezett tartalom

A kéziratról alkotott első benyomás alapján valamiféle gyógyszerkönyvről vagy a középkorban ismert gyógymódokat tartalmazó gyűjteményről lehet szó. A különös ábrák jelenléte a legkülönösebb feltételezéseknek adott alapot a könyv származását, tartalmát és a szerző kutatásainak célját illetően. Válogatás az egyes fejezetek feltételezett tartalmából:

Herbárium

Növények

A könyv első fejezete láthatóan a növények birodalmának van szentelve, számos ábrával. Ez a rész körülbelül a kötet felét teszi ki. A kor más növényhatározóiban végzett kutatások ellenére is csak néhány faj ismerhető fel, ezek közül a legkönnyebben a viola és a páfrány. A herbárium képei megfelelnek a gyógyszerészetnél levő skiccek finomabb másolatainak, leszámítva hogy az ott hiányzó részek valószerűtlen formában jelennek meg itt, ráadásul a növények nagy része keveréknek tűnik: egy faj gyökere egy másik szárával és leveleivel, majd egy harmadik növény virágaival kiegészítve.

Napraforgók

Brumbaugh úgy gondolta, hogy pár rajz az Amerikából származó napraforgót (Heilanthus annuus) ábrázolja, és így a kézirat keletkezésének időpontját pontosabban meghatározhatjuk. Valójában a hasonlóság köztük elég csekély, főleg ha számba vesszük a vad fajtákat is. Ezek után elég merész dolog lenne állításokba bocsátkozni azt illetően, hogy valóban napraforgóról van szó és nem csak egy hasonló fajról a népes Asteraceae családból (pl.: articsóka, margaréta vagy a gyermekláncfű, melyek a világon bárhol megtalálhatóak), mivel a képek méretaránya ismeretlen.

Asztrológia

A korabeli asztrológiai megfigyelések fontos szerepet játszottak a növények begyűjtésének időpontjában, az érvágásnál és az egyéb, a feltételezett keletkezési időpontban széles körben ismert orvosi beavatkozásoknál (lásd például Nicholas Culpeper könyvei), azonban eddig nem akadt még senki, aki értelmezni tudta volna a csillagjegyek egyértelmű jelentésén és a bolygókat ábrázoló rajzokon kívül a többi képet a hagyományos asztrológiában (európai és Európán kívüli) eddig megjelent ábrázolásmódok alapján.

Alkímia

Összehasonlítás az alkimista könyvekkel

A biológia rész kádjai és csövei az alkímiával való kapcsolatot sejtetik, mely hasznos lehet a továbbiakban, ha a könyv gyógyszerek előállításának leírását tartalmazza. Miközben a kor más alkímiai tárgyú könyvei ugyanazon a képi nyelven osztoznak, melyben az anyagoknak és műveleteknek meghatározott kép felel meg (sas, varangy, sírban fekvő ember, ágyban lévő pár stb.) vagy hagyományos írott szimbólumok (kereszt egy körben stb.), ezalatt a Voynich-kéziratban egy sem jelenik meg beazonosíthatóan ezek közül.

Alkimista herbárium

Sergio Toressella, a régi növényhatározók kitűnő ismerője szerint a Voynich-kéziratnak nem sok köze lehet az alkímiához, inkább tűnik egy alkimista herbáriumnak, egy sarlatán saját kútfőből „felfedezett" növényeivel, melyek ügyfelei meggyőzésére, megtévesztésére szolgáltak. A Voynich-kézirat feltételezett keletkezésekor létezett Észak-Itáliában egy kis családi vállalkozás, melyben hasonló műveket készítettek, azonban az összes általuk készített könyv stílusában és formájában eléggé eltérő a kézirattól, valamint mindet ismert nyelven írták.

Asztronómia

68r fólió: Ez a három lap tartalmaz asztronómiai jellegű rajzokat

Az asztronómia rész egy kör alakú rajza, mely egy szabálytalan alakzatból és annak hajlított nyúlványaiból áll, egyeseket agalaxis képére emlékeztet, amely azonban csak távcsővel látható, míg más rajzok olyanok, mintha sejteket szemlélnénk mikroszkópon keresztül.Ehhez azonban azt is feltételeznünk kéne, hogy a mű egy sokkal későbbi korból származik, melyet azonban az egyéb sejtések nem tesznek lehetővé,tehát erre a hasonlóságra fenntartásokkal kell tekintenünk, annál is inkább, mert ha figyelmesen megnézzük, inkább tűnik a „galaxis” egy víztócsának.

A nyelvet illető feltételezések

Számos feltételezés látott napilágot a Voynich-kézirat nyelvét illetően.

Helyettesítő rejtjel

A Vigenère-rejtjelhez használatos táblázat

Ezen feltételezés szerint a Voynich-kézirat valamely európai nyelven íródott, azonban rejtjelezést használva megpróbálták a tartalmát elrejteni egy olyan algoritmussal, mely minden egyes betűt egy adott jelre cserél ki.

Ez a feltételezés szolgált alapul a 20. században indított, a kézirat megfejtését célzó kísérletek többségének, köztük a National Security Agencyáltal az 50-es években William F. Friedman kriptológus vezetésével lefolytatottnak is.

Az egyszerű behelyettesítéses módszerek a könnyű törhetőségük miatt kizárhatóak. A további erőfeszítések így a polialfabetikus rejtjelezések felé irányultak, melyet Alberti talált ki. Az ezen rejtjelezések családjába tartozó Vigenère-kód használatával elég erős rejtjelezés érhető el például nulla vagy azonos karakterek használatával, betűátrendezéssel, nem az eredetinek megfelelő szavakra tördeléssel stb

Próbálkoztak arra a feltételezésre alapozva is elméleteket alkotni, hogy rejtjelezés előtt törölték a magánhangzókat, azonban az így visszafejtett szövegek annyira függtek az elmélettől magától és annak sejtéseitől, hogy bármely szabadon választott karaktersorozatot értelmes szöveggé tudtak dekódolni.

Nyomós érv a helyettesítő rejtjel alkalmazásának feltételezésekor, hogy egy különös ábécé használata egy európai szerző által nem magyarázható mással, mint az információ elrejtésére szolgáló kísérlettel. Roger Bacon ténylegesen ismert rejtjelezési módszereket, és a feltételezett keletkezési dátum a kriptográfia mint önálló tudomány megszületésével egybeesik. Viszont egy polialfabetikus rejtjelezésnek a vizsgált szöveg karakterisztikus jellemzőit, mint a Zipf-törvényt, el kell rontania. Ráadásul, amellett, hogy a polialfabetikus rejtjelezést 1467 körül találták ki, igazán elterjedtté csak a 16. században vált.

Kódkönyves rejtjel

A feltételezés szerint a Voynich-kézirat „szavai” kódok lehetnek, amik jelentését egy kódkönyv tartalmazta. A fő érv a teória mellett az, hogy a szavak belső struktúrája és a hossz-eloszlásuk hasonlít a római számokéra – amik használata kódként abban az időben egyértelmű választás lehetett. Az ellenérv viszont az, hogy kódkönyves titkosítást csak rövid üzeneteknél használnak, mivel nehéz őket írni és olvasni.

Vizuális rejtjel

James Finn indítványozta Pandora's Hope (2004) című regényében, hogy a Voynich-kézirat esetleg héber szöveg lehet vizuálisan rejtjelezve. Mihelyst helyesen, betűt nem tévesztve írjuk át a Voynich-kéziratot az EVA-t alapul véve, sok szó olvasható héber szóként, melyek eltorzítva ismétlődnek a továbbiakban az olvasó megtévesztésére. Például a kézirat AIN szava megfelel héberül a szem szónak, amely a későbbiekben megjelenik még AIIN vagy AIIIN-ként is, azt a benyomást keltve, mintha más szavakról lenne szó. Az ilyen rejtjelek a vizuális rejtjelek. Ezt a gondolatot támasztja alá az is, hogy eddig nem jutottak előrébb a probléma megoldásában matematikai módszereket használva. A legfőbb ellenérv a vizuális rejtjellel szemben azonban az, hogy irdatlan terhet ró még a kulcs ismeretében is a megfejtőre a nem egyértelmű olvasatok miatt, melyekre jócskán befolyással lehet maga az olvasó személye is.

Mikrográfia

A könyv 1912-es felfedezését követő első megfejtési kísérleteket a Pennsylvaniai Egyetemen dolgozó William Newbold végezte, 1921-ben. Az ő feltevése szerint maga a látható szöveg értelmetlen, maguknak a karaktereknek a megjelenése hordozza az információt – apró vonások, különbségek, amik csak nagyítással válnak láthatóvá. Ezek az ógörög gyorsíráshoz hasonló jelek a szövegnek egy másik „szintjét” adják, amiben megtalálható a tényleges tartalom. Newbold állította, hogy bekezdéseket fordított le igazolva Bacon szerzőségét és azt, hogy 400 évvel Leeuwenhoek előtt mikroszkópot használt. Ellenben a Chicagói Egyetemen dolgozó John Manly súlyos hibákat talált az elméletében. Minden gyorsírás karakternek több olvasata van, valamint nem lehet megállapítani egyenként róluk, hogy mit jelentenek önmagukban. Ezenkívül Newbold módszere túl bonyolult volt, a hagyományos héber mikrográfia sem használt olyan összetett jeleket, mint amiket a módszer feltételezett. Ráadásul Newbold a betűket is átrendezte, amíg értelmes latin szöveget nem kapott. Kiderült az is, hogy a betűk mikroszkopikus vonásai nem a szerzőnek, hanem a pergamennek köszönhető, mivel elkerülhetetlen volt, hogy megfolyjon a tinta az anyag repedésein. E tényezők miatt gyakorlatilag akármit ki lehet olvasni a szövegből, így a mikrográfiai elméletet mára senki sem támogatja.

Szteganográfia

Az elmélet szerint a Voynich-kézirat szövege nagyrészt értelmetlen, de tartalmaz információkat a szövegben elrejtve jelentéktelennek tűnő részletekben – például minden szó második betűje vagy a sorok száma egyes oldalakon. Ez a technika, a szteganográfia nagyon régi, először Johannes Trithemius használta 1499-ben. Egyesek szerint a szöveget Cardan-ráccsal lehetne megfejteni. A feltevést nehéz bizonyítani vagy cáfolni, mivel a szteganográfiai kódolást nehéz feltörni. Egyetlen érv ellene, hogy a titkosírásszerű szöveg a szteganográfia ellen vall: a módszer célja az lenne, hogy magának a titkos üzenetnek a létezésére ne lehessen rájönni.

Más feltételezések szerint az értelmes szöveg egyes tollvonások hosszában és alakjában van elrejtve. A kézirat keletkezésének korából fennmaradtak szteganográfiával titkosított szövegek, melyekben az információt a betűalak (dőlt vagy normál) hordozta. Azonban nagy nagyítás alatt a kézirat tollvonásai természetesnek látszanak, a vellum anyagának egyenetlenségei befolyásolják csak.

Egzotikus természetes nyelv

Jacques Guy nyelvész egyszer azt sugallta, hogy a szöveg nyílt, és egy egzotikus természetes nyelven írták. Nem rejtjelezték, csak egy újonnan feltalált ábécével készítették. A szavak szerkezete hasonlít a Kelet- és Közép-Ázsiában beszélt nyelvek szavaihoz, főként a sino-tibeti nyelvek (kínai, tibeti, burmai), az ausztro-ázsiai nyelvek (vietnami, khmer), és lehet, hogy a tai (thai, lao és társai) nyelvek szavaihoz. Ezek közül sok nyelvben a szavak egyszótagúak, és a szótagoknak gazdag a belső struktúrája, ideértve a tónusokat.

Az elmélet történelmileg is lehetséges. Bár ezeknek a nyelveknek van saját írásuk, ez túl nehéznek bizonyult a nyugati látogatók számára, akik fonetikus írásokat találtak ki, amikben többnyire latin betűket használtak, de néha teljesen új ábécét vezettek be. Habár az ismert példák a Voynich-kézirat után keletkeztek, a történelem sok felfedezőre és misszionáriusra emlékezik, akik elkészíthették a kéziratot akár Marco Polo tizenharmadik századi útja előtt is, de valószínűbb, hogy Vasco da Gama 1499-es keleti útja után. A szerző lehetett Európában élő kelet-ázsiai, vagy egy európai misszió neveltje.

A fő érv az, hogy konzisztens a kézirat statisztikai tulajdonságaival, beleértve a kettőzött és a hármas szavakat, amik a kínai és a vietnami szövegekben ugyanolyan gyakran fordulnak elő, mint a Voynich-kéziratban. Megmagyarázza a nyugati nyelvekre jellemző kopulák és névelők hiányát, és az illusztrációk általános kiismerhetetlenségét. Egy másik lehetséges utalás az első lap két nagy vörös szimbóluma, amik megfordított és rosszul lemásolt kínai könyvcímre emlékeztetnek. Az év 360 fokra osztása tizenötös csoportokban, és a halakkal való kezdés a kínai mezőgazdasági naptárak jellemzői. A fő ellenérv az, hogy nem találtak ázsiai szimbólumokat vagy ázsiai tudományra utaló jeleket a rajzokon még a pekingi Tudományos Akadémia tudósai sem.

2003-ban Zbigniew Banasik (Lengyelország), akinek elmélete szerint a szöveg nyílt és mandzsu nyelven írták, megadta az első oldal általa javasolt nem teljes fordítását.

Jim Child, az indo-európai nyelvek kutatója szerint a kézirat egy korai germán nyelven íródott. Lapjában írt erről a lehetőségről.A korai nyelvek között felmerült az óír és cornwalli, sőt, az ukrán és a cseh is, mint a kézirat lehetséges nyelve.

Glosszolália

Kennedy és Churchill könyvükben felvetették azt a lehetőséget, hogy a kézirat glosszolália, art brut terméke, vagy természetfölötti lények üzenetét foglalja magában. A glosszolália nyelveken szólást jelent, amikor a médium önkívületi állapotban idegen (akár létező, akár feltételezett, vagy kitalált) nyelven beszél, olyanon, amin egyébként nem tud.

Ha ez igaz, akkor a szerző késztetve érezte magát arra, hogy hosszabb szövegeket írjon ezen a módon, ami belső monológra emlékeztet, akár hallotta a hangokat, akár belső késztetésből. Míg a glosszolália gyakran új nyelvként jelenik meg (ami rendszerint a szerző által rendszeresen használt nyelvek töredékeiből áll össze), az ilyesfajta új írások ritkán fordulnak elő. Kennedy és Churchill Hildegard von Bingen műveihez hasonlította a kéziratot, mégpedig azokhoz a képeihez, amiket migrénes rohamok közben rajzolt. Ugyanúgy megvannak mindkettőben a csillagsorok, és a nimfák repetitív természete a biológiai fejezetben.

Ezt az elméletet nem lehet igazolni vagy cáfolni a megfejtésre tett kísérletekkel; Kennedy és Churchill nincs meggyőződve arról, hogy a feltevés igaz, de lehetségesnek tartja. Az elmélet nem magyarázza meg a kézirat struktúráját, és a gondosan részletezett asztrológiai és botanikai fejezeteket.

Mesterséges nyelv

A kézirat szavainak szerkezetét tanulmányozva William F. Friedman és John Tiltman arra a következtetésre jutott, hogy a szöveg nyílt, és egy a priori mesterséges nyelven írták. Ezekben a nyelvekben a szókincs kategóriák mentén szerveződik, a szavak alakja jelentésükből kikövetkeztethető. Például a ro mesterséges nyelvben bofo- jelzi a színek kategóriáját, és minden így kezdődő szó színt jelöl: a bofoc szó jelentése vörös, piros; a bofofé sárga. Ez a könyvtári osztályozási rendszerekre emlékeztet.

Ez az ötlet nagyon régi: egy korai ismert példa John Wilkins filozofikus nyelve 1668-ból, de ez még mindig a Voynich-kézirat keletkezése utánra datálódik. Az ismert példákban a kategóriákat szuffixumok hozzáadásával osztják részekre; ennek következtében egy adott témájú szövegben sok hasonló szó fordul elő, például a növénynevek mindegyike ugyanazzal a betűvel kezdődik, hasonlóan a betegségek, és így tovább. Ez magyarázhatja a szöveg ismétlődő természetét. Eddig azonban nem sikerült meghatározni egy prefixum vagy egy szuffixum jelentését sem.

Leo Levitov könyvében poliglott nyelvként jellemezte a szöveg nyelvét. Leírása szerint három betű alkot egy szótagot, amelyekből középholland, ófrancia és ófelnémet szavak keveréke jön létre.

Levitov szerint az endura rítusa nem volt más, mint rituális öngyilkosság olyan katarok számára, akik a közeli halálban hittek. A növénykimérák a hit szimbólumai, az égen nem látható csillagképek az Ízisz köpenyén levő csillagokat reprezentálják. A vezetékrendszerrel összekötött kádakban fürdő nők magát az öngyilkos rituálét ábrázolják: az erek felvágását, és a vér meleg fürdőbe folyatását.

Ez az elmélet, bármennyire izgalmas is, több ponton is megkérdőjelezhető. Először is, a katar hit keresztény gnoszticizmusként van számon tartva, és nincs semmi kapcsolata Ízisszel. Másodszor, az elmélet a könyv keletkezését a tizenkettedik vagy a tizenharmadik századra teszi, ami sokkal korábbi a legtöbb szakértő által elfogadottnál. Harmadszor, az endura rítusa nem az erek felvágását jelentette, hanem az éhhalált.

Levitov nem állt elő bizonyítékokkal az elméletet illetően.

Csalás

A kézirat szövegének bizarrsága, a megkettőzött és a hármas szavak, a képek gyanús tartalma (növénykimérák) és a történelmi utalások hiánya azt az ötletet támogatja, hogy itt valójában csalásról van szó, a szöveg teljesen értelmetlen. Ha eddig senki sem tudott értelmeset sem kihámozni belőle, akkor az lehet, hogy azért van, mert nem jelent semmit.

Másrészt a szöveg túlságosan kidolgozott és bonyolult ahhoz, hogy hamisítvány legyen. A korszakból fennmaradt hamisítványokat általában nem dolgozták ki ilyen részletesen. A Voynich-kéziratnak sok olyan finom jellemzője van, ami csak részletes elemzéssel deríthető ki. Ezek sokkal több munkát igényeltek, mint amennyit egy egyszerű zagyva szöveg összedobása, és ezek közül több is csak modern eszközökkel deríthető fel; ilyen például Zipf törvénye. Felmerül a kérdés, hogy a szerző miért tett bele ennyi finom részletet, ha az olvasók úgysem vennék azt észre.

Mindazonáltal többször is felmerült a hamisítvány elmélete.

2003-ban Gordon Rugg megmutatta, hogy hasonló jellemzőkkel bíró szöveg generálható szógyököket, prefixumokat és szuffixumokat tartalmazó táblázattal, amiket egy rács mozgatásával választanak ki. A rácsos rejtjelezési módszert 1550 körül találták fel, ami a valószínű keletkezési idő utánra esik. Mások fenntartják, hogy a rácsos módszerrel való hasonlóság felszínes, és az így készített szövegek bármely nyelvű szöveggel mutatnak egy bizonyos fokú hasonlóságot.

2007 áprilisában az ausztrál Andreas Schinner tanulmányában, amit a Cryptologiában publikált a csalás hipotézisét támogatta. Megmutatta, hogy a szöveg jobban hasonlít a Rugg által felvetett kvázisztochasztikus módszerrel készült szöveghez, mint a latin és a középkori görög írásokhoz. Ez az összehasonlítás azonban csak akkor állja meg a helyét, ha európai nyelvekről van szó, és a szöveg nyílt, vagy egyszerű helyettesítéssel rejtjelezték. Az eddigi vizsgálatok szerint azonban vagy egy bonyolultabb rejtjelről, vagy egy nem európai nyelvről van szó.

2007 vége felé Claude Martin azt állította, hogy a kézirat szövegének nincs semmi értelme, mert számjegyek permutálásával készült. A 345678 sorozat például 643875-té alakulhatott át. Míg ez a módszer alkalmas arra, hogy a Voynich-kézirathoz hasonló szöveget alkossanak, addig nehéz megmagyarázni, hogy miért is használtak volna egy ilyen bonyolult és időigényes módszert egy teljesen értelmetlen szöveg készítésére.

Martin saját szavaival:

"…Az a rejtjelezési módszer, amit épp most elemeztünk, nem felel meg a középkorban alkalmazott rejtjelezési módszereknek, Trithème, Vigenère, Cardan vagy Roger Bacon korának.."

Martin nem részletezte, hogyan jutott erre a következtetésre.

A kutatás helyzete

A hatszáz éves rejtély továbbra is sokakat foglalkoztat. Újságok, hírportálok cikkeztek erről a népszerű témáról, sőt van, akit annyira foglalkoztat, hogy külön blogot szentelt neki. Az újabb és újabb problémák és zsákutcák a tudományos igényű kutatók számára is kihívást jelentenek – erről Robert Firth a következőt írja:

„	Ismételgetjük a történelmet. Minden eddigi kutató közösség felállított átírási sémát, vitázott azon, hogy mi tekinthető egy betűnek, előhozakodott szövegrészletekkel, megszámolta a betűket és a szavakat, kutatta John Dee történetét és így tovább. És attól félek, hogy a következő tizenöt vagy húsz évben, valakinek újra és újra végig kell járnia ezt az utat.	”
– Robert Firth

http://hu.wikipedia.org/wiki/Voynich-k%C3%A9zirat

Forrás: