Ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” (egyiptomi nyelven Kemet, a Fekete) kemet
hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. A Nílus völgyében feküdt a folyó középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között, legnagyobb kiterjedését az i. e. 2. évezredben, az Újbirodalom idején érte el. Egyes korszakokban a birodalom a Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vörös-tengerig, a Sínai-félszigetet és a mai Líbiai-sivatagot is magába foglalta. Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlődött. Története i. e. 3150 körül kezdődött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget, amikor a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem ők voltak az elsők, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött....
Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”.
Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban félrevezető. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.
FÖLDRAJZ
Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Sokféle állat élt ott, olyanok, amelyek ma Afrika szavannai részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ezidőben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon.
Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa - főleg Skandinávia és a Brit-szigetek - területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt - így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre.
A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők. A völgy ezidőtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. A mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15.000 tájától a Nílus magas partjain már sok állandó település volt.
Legkésőbb tizenegy-tízezer évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott Európa, Afrika, Ázsia érintkező területein éppúgy, mint a világ legtöbb részén.
A Nílus völgyét a folyó bőséges hordaléka feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) - a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.
A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület. Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Így jöhetett létre az élénk mezőgazdaság, öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.
Jól nyomon követhető, ahogy a települések délről észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltődésével magyarázható. Legkorábban az első vízesés környéke, a későbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsőknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is.
Felső-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei
Nomád és félnomád állattenyésztők hullámai érkeztek minden irányból - délről a „Fekete-Afrika” népei (talán a mai nobaták ősei), keletről és nyugatról Észak-Afrika népei, végül északról europid tipusok, akik ezidőtájt megjelentek Mezopotámiában is. A neolit Egyiptomban nehezen datálható, mert a radiokarbon (C14) meghatározáshoz szükséges szerves maradványok a legritkább leletek közé tartoznak. Az eddig talált legrégebbi települést kábi kultúrának nevezik (el-Kab falu mellett), mikrolitikus technikájával még a késő mezolithoz tartozik, kora kb. i. e. 8000-6000 év. Az óegyiptomi Neheb (vagy Nekheb, ma el-Kab), eszköztára a mikrolitnak nevezett kultúrszint, azaz egészen kicsiny és finom, mezolitikus eszközöket gyártottak. Ez a középső kőkor legvége. Az ezt nem sokkal követő kultúráknál már bizonyítható a földművelés, mely az újkőkor sajátos fejleménye. Ezek az érett neolit eszközkultúrájával rendelkeztek, háziállatokat tartottak, kőkapákkal művelték a földet. A badari és taszai kultúrák (egyesek szerint e kettő lényegében ugyanaz, és badari jellegű lelőhelyekről beszélnek) rendkívül magas művészi színvonalú tárgyai már a kőrézkor (calcholithikum, vagy más periodizáció szerint késői csiszoltkő-kor) termékei. Rendkívül gyors fejlődés figyelhető meg, hiszen az első (badari) körülbelül az i. e. VI. évezredre tehető. Mint ilyen, egyidős a Faiyum-A, a Jerikó II., és a haszúnai kultúrákkal. Ez azt mutatja, hogy a „Termékeny Félhold” egész területén nagyjából azonos kultúrszintek léteztek egymás mellett, egymástól nem függően, sőt Khartoumban agyagedényeket gyártottak jóval Jerikó előtt. Már a badariak széles körű kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a bazalt például a mai Kairó mellől származik, vagy a Szinájról (Sínai-félsziget), sőt feltűnik az első zuhatag környéki gránit is. Elefántcsontot is használtak, melyet bizonyára szintén délebbi, és/vagy nyugatabbi népektől szereztek. Keletről, a Vörös-tenger vidékéről kagylóhéjakat és korallt importáltak. A Szinájról nemcsak a bazalt származott, hanem drágakövek és féldrágakövek is (türkiz, malachit, stb.), sőt réz is, melynek ugyan kevés bizonyítéka került elő: egy rézár és néhány rézgolyócska - nyilván túlságosan drága volt a réz ahhoz, hogy a halottakkal eltemessék. Ezzel vette kezdetét az itteni kőrézkor.
Az i. e. 5. évezred végén (a neolitikum vége, rézkor) elterjedt a rézeszközök használata. Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földművelés.
KŐRÉZKOR
A badari kultúra
Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből (vagy Nekheb) és Nehemből (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják.
A badari emberek halottaikat zsugorított, ősi testhelyzetben temették el, s mellé helyezték mindazokat a személyes holmikat, melyeket a túlvilági életben hasznosítani tudott. Felfedezhetők a halottcsonkítás jelei is. Élelmet és edényeket is temettek mellé, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt - talán azért is, hogy ne járjon vissza az élők közé élelmet keresni. (Ez utóbbi hiedelem Egyiptomból is ismert, de a šumerekre jellemző maradt később is.) A sírmellékletek minden helyen azonos jellegűek, a feltárók nem találtak olyan sírhelyet, mely kitűnt volna azzal, hogy a többinél akár csak valamennyivel gazdagabb mellékletű lett volna. Ezt azzal magyarázták, hogy az ősközösség tulajdonviszonyai nagyrészt még fennálltak, valamint nem volt sem választott, sem öröklődő irányító réteg. De az is elképzelhető, hogy az előkelők jobban elrejtett sírhelyeit nem találták meg, ami annál is valószínűbb, mert ha másnak nem is, de a varázslónak (pap?) mindenképp jellegzetes eszköztárú sírjának kellett lenni. A mágus-varázsló nem valószínű, hogy hiányzott volna a badari kultúra embereinek közösségéből, mivel a varázsló intézménye általános minden korai népnél. Az egyik sírban egy férfi keze mellett jogarszerű tárgyat leltek, egyetlen bizonyítékaként a differenciálódásnak. Nem megoldott továbbá az a talány, hogy a temető egy részén miért kizárólag férfiak lettek eltemetve, míg a többi területen vegyesen a férfiak és nők. Ez mindenképp valamiféle elkülönülést feltételez. Talán e férfiak feleségei voltak a vezetők? A matriarchátus eléggé elterjedt a kőrézkori - sőt későbbi - kultúrákban.
Egyébként maga a halotti kelengye léte is azt mutatja, hogy az ősközösségi társadalom ekkor már felbomlóban volt. Hogy milyen fokon, nem tudni, de a halottakkal kizárólag magántulajdont képező tárgyakat temettek el, így jelenhettek meg először a közvetlen használati eszközök, ruházat, majd pedig a nem közvetlen használati tárgyak, melyek az ingó vagyon létét bizonyítják. A folyamat már a múlt század óta ismert, Morgantól Kovalevszkijen át Engelsig sokan tárgyalták. Természetesen földmagántulajdon, vagy földközösség létéről sem pro-, sem kontra érveket nem lehet felhozni. A badariak ugyan már földművelők voltak, melyet a sírokban talált kőkapák és gabonamagvak bizonyítanak, de a földművelés közösségi vagy individuális voltára, illetve a föld tulajdonviszonyaira nem találhatni utalást.
Valószínűleg a föld előzetes megmunkálása nélkül, közvetlenül a nedves talajba vetettek, s mivel sarlót nem találtak, gyökerestül kitépve arathatták az érett kalászosokat (ezt nevezik ékes magyar nyelven nyűvésnek). Ez persze nem túl hatékony, de kisszámú népességet jól elláthat. A terményt sekély gödrökben tárolták.
A badari kultúra mintegy előképeként jelenik meg a későbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Ők dolgozták ki azt a finom ornamentikát, mely a későbbiekben oly jellemző lesz Egyiptomra, náluk található meg először az állatkultusz, mely Egyiptomban egészen a Ptolemaioszok koráig, sőt a keresztény-bizánci korig élő hagyomány maradt. A már domesztikált állatok - kutya, kecske, tehén, juh - éppoly fontosak, mint a vadállatok - oroszlán, sakál, krokodil, víziló. Jellegzetes módon nem szerepelnek e totemisztikus imádatban részesülők között az élelem céljából vadászható állatok. A badari kultúrában jelentek meg azok a hajítófegyverek, melyek még az Újbirodalom korában is kedveltek - a különböző bumerángok. A badari bumeráng a világ legrégebbi ismert ilyen fegyvere.
Egyéb faeszközöket is használtak, valamint csontból is dolgoztak. A ruházat, ékszerek, fonott kosarak és egyéb háztartási eszközök gyártásában magas művészi színvonalat értek el. Már szőttek és fontak is. Szerszámaik közül a kitűnően csiszolt kőbalta, az íj és a nyíl, az agyagedények említendők, mely utóbbiakat korong nélkül készítették el, és rendszeres, elmaradhatatlan sírmellékletekké váltak.
Az egyiptomi kultúrák következő lépcsőfokának tekinthető taszai (kb. i. e. 3500-ig), majd a Nagada I. és II. (más – közelebbről francia – terminológiával amratien és gerzéen kultúrák, 3600-3300, ill. 3400-3100)*, sőt ezekhez számolható a dinasztikus időkbe nyúló Nagada III-nak nevezett is. E helyek ugyan mind felső-egyiptomiak, de máshol is előtalálható jellegzetes település, mint Merimde Beni Szalam (Alsó-Egyiptom), El-Faiyum (Középső-Egyiptom), stb. A mai El-Faiyum oázis környékén akkor még mélyföld volt, s a badarihoz igen hasonló népesség élt itt. Neolit típusú szerszámaikkal földet műveltek, eszköztárukhoz a csiszolt kőbalta, kétoldalt retusos nyílhegyek, korong alakú buzogányok, bumerángok, csontszigonyok, árak és chopperek tartoztak. Egyszerű agyagedényeket is gyártottak. A Merimde Beni Szalam melletti település nagyon hosszú időn keresztül volt lakott, területe eléri a 30 hektárt. Ez a telep azért különösen fontos, mert a Deltavidékről még a sokkal későbbi korokból is ritka a régészeti anyag. Itt nem találtak temetőt, mert a halottakat elszórtan, közel az egykori lakóházakhoz temették el. A halotti kelengye néhány gabonaszemből és edényekből állt.
KORAI DINASZTIKUS KOR
A felső-egyiptomi predinasztikus kultúrák egyik legfontosabbika a Nagada-II. A Nagada I. még éppolyan szekuláris jelenség, mint a többi egykorú. Utódja, a Nagada II. viszont már erős terjeszkedést mutat. Úgy tűnik, a Nagada II. - vagy a befolyása alatt álló terület - alkotta a felső folyamvölgyet egyesítő első államot, vagy államkezdeményt. Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínűleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmer vagy (Hor-)Aha királlyal lehet azonos, az egyiptológia néha Aha-Ménésznek is nevezi.
Az írás is a korai kőrézkor találmánya, mikor a késői kőkorból kilábalva és a rézkor felé haladva az emberiség igényei hirtelen megnőttek. Az egységes termelésirányítás szükségszerűen vezetett az írás kialakulásáig. Hogy az írás konkrétan mikor és milyen előzmények után jelent meg Egyiptomban, nem tudni. Ebben a korban még egyszerre használták a legfinomabban csiszolt kőszerszámokat a rézeszközökkel. A kőrézkori kultúrák nagy többségében találhatók írásra utaló nyomok a Közép-Európa-Észak-Balkán területtől a nyugat-európai neolitikumig, vagy éppen Türkmenisztánig.
A kereskedelem egyre távolabbi vidékeket hálózott be. A Nílus-völgyben Szudánból származó elefántcsont, ébenfa, s Szinájról érkezett réz található. A Folyamközben kaukázusi obszidiánt is találtak. A kereskedelem és az intenzív földművelés lehetővé tette immár a nagy vagyonok felhalmozását. A csere, a terményfelesleg és az anyagi javak egyéb magánformái már a legkorábbi időkben rablóháborúkhoz vezettek. A magántulajdonban levő tárgyak egyre értékesebbek lettek, ezzel egyidőben egyre inkább kifizetődővé vált a háborúk indítása ezen javak megszerzésére. Az egyes települések közti vitás kérdések elrendezésére is a fegyveres megoldás látszott a legcélszerűbbnek, a haszon tripla: a legyőzött város javainak megszerzése, az emberek munkaerejének megszerzése, valamint a művelhető földterület bekebelezése. A társadalmi osztályok elkülönülése ilyen körülmények között szükségszerű, s a Folyamközben és Nílus-völgyben körülbelül egyidőben végbe is mentek. A földművelés irányítása, az öntözés megszervezése és a katonai védelem mind olyan tényezők, mely valamiféle irányító réteg kiválasztódását sürgette.
Ez az a kor, melyet John Keegan hadtörténész a preheroikus és heroikus hadviselés közti fordulópontként jelöl meg, amikor a nézeteltérések nem érnek véget a senki földjén rendezett erődemonstrációkkal, hanem az ellenséges erők végleges letöréséig tart. Ugyanakkor természetesen állandó hadseregnek nyoma sincs, sőt nem is lesz egészen a XVIII. dinasztia koráig. A hadsereg nem más, mint tőrrel, bárddal felszerelt közmunkás-sereg, azaz a földművelő parasztság alkalmi sokasága. Ez időben a földművesek irányítását békében és háborúban egyaránt ugyanazon a személyek intézték.
ÓBIRODALOM III-VI. dinasztiák
Az Óbirodalom ideje i.e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott.
Ez a rézkor ideje, bár a használt eszközök jelentős része kőből készült (kőrézkor - calcholithikum). Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).
Az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ezidőben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.
1.ÁTMENETI KOR VII-X. dinasztia
Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.
KÖZÉPBIRODALOM XI-XIV. dinasztia
Ez az időszak ie. 2060 és 1780 közé tehető. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Az egység és a politikai bázis még nem volt szilárd, melyet IV. Mentuhotep uralkodásának eseményei mutatnak. A XII. dinasztia uralkodói alatt jött létre a tulajdonképpeni Középbirodalom. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a folyamvölgy egysége.
A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel.
2. ÁTMENETI KOR XV_XVII. dinasztiák
A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette.
A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.
ÚJBIRODALOM
Ideje: ie. 1550 és 1000 között. Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított harci szekér fegyvernem alkalmazásával kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom.
Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni – sikertelenül – II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével.
Tutanhamon uralma alatt megkezdődött Egyiptomban IV. Amenhotep Amarna-reformja utáni restauráció. Ő volt az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója, aki Kb. i. e. 1335 és 1325 között uralkodott, de mivel fiatalon került trónra, helyette más nagy hatalmú személyek, mint Ay és Horemheb irányították az országot.
Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A lótenyésztés is terjedt, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét.
Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. A vas a vaskor kezdeti fázisában még puha és törékeny szerszámanyag volt, az edzési eljárások megismerésével vált jó eszköz-alapanyaggá. Ekkor a hettita vasmonopólium azért jelentős, mert a hettiták olcsón és nagy tömegben készíthettek olyan eszközöket és fegyverzetet, amely csak alig rosszabb a drága bronznál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla.
A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák.
A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.
A HANYATLÁS KORA
A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i.e. 11. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett.
A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.
HELLENISZTIKUS KOR
Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából.
Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a két szeretőt.
RÓMAI KOR
Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.
Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.
Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).
TÁRSADALOM
Építkezés az ókori Egyiptomban
Kőbe vésett hieroglifák
Az Egyiptomi állam (társadalom) élén a király, a fáraó állt. Őt a Napisten (Ré) fiának tartották, aki korlátlan hatalommal rendelkezett. Elnevezése a Per Aa ("nagy ház") kifejezésből alakult ki.
A fáraó után rangban a főpapok, hadvezérek és a tartományfőnökök következtek. Az egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az Óbirodalomban, közelebbről a III-IV. dinasztia fordulóján alakult ki a papi réteg, az egyes istenek fennhatósága alá rendelt közfeladatokat ellátók vezetőit ruházták fel papi címmel. A papság mint társadalmi réteg csak a IV-V. dinasztia fordulóján tűnt fel. Ők a kiváltságolt sírkerületek vezetői voltak. Az ő feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása.
Fontos szerepet töltött be az állam életében az írnok. Az írnokok képzése korán, ötéves korukban kezdődött; az oktatás szigorúságát jellemzi az a ránk maradt közmondás, miszerint „a fiú füle a hátán van, akkor figyel, ha verik”. A tanárok a templom papjai voltak, és az „Életház írnoka” címet viselték. A leendő írnokok az iskolában elsőként a hieratikus írást sajátították el, majd a hieroglifákat, mindkettőt sok-sok gyakorlás útján, olyan szövegek másolása által, melyek ismerete egyúttal a szükséges műveltséget is biztosította és erkölcsi útmutatásul is szolgált (közkedveltek voltak például a régi bölcsek intelmei). Számtalan órát eltöltöttek valódi és kitalált levelek fogalmazásával, hogy megtanulják a helyes címeket és megszólításokat.
A papok után a társadalmi rangsorban a hadsereg katonái következtek, mivel ők védték az országot és a fáraót, ők őrizték a belső rendet és ők hódítottak meg idegen területeket. Az Óbirodalom hadserege még éppúgy közmunkás parasztokból állt, mint a piramisépítők sokasága. Hadjáratok alkalmával összehívták őket, ahol megkapták fegyverzetüket. Az Óbirodalom korában a katonai pálya nem volt elismert, mivel háborúk is alig voltak. A Középbirodalom harcosa még mindig gyalogos katona, nyíllal, parittyával, lándzsával és harci bárddal felszerelve. Ezidőben a hadvezérek már fontos posztokhoz juthattak, de külső fenyegetés hiányában a hadsereg még mindig másodlagos tényező volt.
Az Újbirodalom hadseregében már megjelent a harci szekér. Fontos szerepet töltöttek be a núbiai fekete bőrű alakulatok, akik többnyire íjászok voltak, mellettük a tengeri népek egyik törzse, a sardana zsoldosok jelentősek.
A kézművesek (iparosok) a nagy építkezések kulcsemberei voltak. Értettek az építészethez, a szobrászathoz, a papirusz- és fegyverkészítéshez, az agyag-, bőr- és famegmunkáláshoz. Alkotásaik ma a világ múzeumainak féltett kincsei.
A szabad parasztok adták a közrendűek zömét. A földművelés, csatorna- és gátépítés, piramisok, templomok és városok építése egyaránt az ő feladatuk volt.
A klasszikus kor társadalmi ranglétrájának legalján a rabszolgák álltak. A piramisok építésekor a rabszolgák száma csekély volt (magában az építésben nem is vettek részt!). Az újbirodalmi hódító és védekező háborúk idején nagy számban ejtett hadifoglyokból rabszolgák lettek, számuk ekkor jelentősen megemelkedett. Velük végeztették el a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat. A művelt, írni és olvasni tudó, a művészetek valamelyik ágához értő rabszolgákat viszont képzettségüknek megfelelő munkára alkalmazták. A rabszolgák értékét piaci áruk szabta meg. A XX. dinasztia idején rabszolga még mindig csak uralkodó háztartásában és a papi birtokokon jelent meg. A fontosabb munkákat végző mesterek a királyi udvar rabszolgáit vehették igénybe a mindennapi ház körüli teendők elvégzésére.
GAZDASÁG
Az Egyiptomi Óbirodalomban Egyiptom két része megfelelően kiegészítette egymást. Jelentős fejlődésen ment keresztül az ipar, legfőképpen a kőfeldolgozás, a papirusznád feldolgozása, valamint az agyag-, bőr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentős részét külföldről szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetről, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitől, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különböző vadállatbőröket az Egyiptomról délre fekvő területekről hoztak. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebből a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A későbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérő volt, csak tételesen bizonyította, hogy a vevő megkapja a megfelelő ellenértéket.
Az Óbirodalom kereskedelme királyi monopólium volt, ami egyfelől a pénzforgalom kialakulását gátolta, másfelől a naturális gazdálkodás elterjedéséhez és rögzüléséhez vezetett. Valószínűleg fontos szerepet játszott ez a körülmény az Óbirodalom gazdasági összeomlásában, amikor az éhínségeket élelmiszer-hiány okozta egy olyan országban, ahol nagyjából 16 millió ember eltartásához elegendő terményt állított elő legfeljebb nyolcmillió ember.
A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között jelentős áruforgalom zajlott, erre utal, hogy Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésű tárgy került elő. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerősödése ellenére megélénkült a belső kereskedelem és megjelentek a kereskedők. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de előtte értéküket átszámították "pénzre". Például a XVIII. dinasztia idején 2,5 deben (1 deben 91 gramm ezüsttel volt egyenlő) megfelelt két borjú és két tehén értékénél. Egyiptom gazdasági életében szinte mindvégig a naturális gazdaság volt a jellemző. A piac számára való árutermelés szűk keretek között mozgott.
Az Újbirodalom korában a belső kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedőkre, inkább árucserével jutottak a hiányzó javakhoz. Nagyobb mennyiségű vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba. Az értékviszonyok változását a gyakorlatban nem vették figyelembe a kereskedők. Amikor két értékes áru gazdát cserélt, mindkét árunál a pénzértékét vették figyelembe, ám a piaci cseréknél pénz nem mozgott. Az árak Egyiptomban hosszú ideig változatlanok maradtak, aminek okaként azt említhetjük, hogy nem a piacra termeltek. A Kr. e. 13-11. században gazdasági krízis volt az Egyiptomi birodalomban, amely az élelmiszerárak emelkedéséhez vezetett. III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza értéke 1,3 debenbe, VII. Ramszesz alatt már 4 debenbe, az árpa 8 debenbe került. Az aratás előtti időszakokban előfordult, hogy 3-4-szeresére növekedett ez az ár. Az árak az általános áruhiányt vagy –bőséget és a gazdasági állapotot tükrözik.
 |  |   |
Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”.
Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban félrevezető. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.
Tjebnutjer (Szebennütosz)
Buto (Paurit)
Rakote (Alexandria)
Nikras (Naukratisz)
Per-Dzsehuti (Hermopolisz Mikra)
Nai-ta-Hut (Leontopolisz)
Mennofer (Memphisz)
Hahninsu (Hérakleopolisz Magna)
Hut Repit (Athrübisz)
Tarir (Tentüra)
Gebtiu (Koptosz)
Junit (Hermonthisz)
Nehen (Hierakónpolisz)
Honu (Szpeosz Haremhab, Szilszilisz)
Abu (Elephantiné)
Nubit (Ombosz)
(Tutzisz)
Primisz Mikra (Aniba)
Prémnisz (Kaszr Ibrim)
Uaszet (Téba, Dioszpolisz he Megalé)
Ai-Lak (Philae)
Hbonu (Anküronpolisz)
Per-Medzsed (Uabu, Oxürhünkhosz)
Mer-Nefer (Akórisz)
Panubit (Szpeosz Artemidosz)
Hatnub (Alabasztrénon Orosz)
Ahet-Aton
Hmunev (Hermopolisz Magna)
Saum (Lükopolisz)
Hemi (Panopolisz, Khemisz)
Egyiptom ókori települései
Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Sokféle állat élt ott, olyanok, amelyek ma Afrika szavannai részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ezidőben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon.
Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa - főleg Skandinávia és a Brit-szigetek - területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt - így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre.
A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők. A völgy ezidőtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. A mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15.000 tájától a Nílus magas partjain már sok állandó település volt.
Legkésőbb tizenegy-tízezer évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott Európa, Afrika, Ázsia érintkező területein éppúgy, mint a világ legtöbb részén.
A Nílus völgyét a folyó bőséges hordaléka feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) - a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.
A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület. Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Így jöhetett létre az élénk mezőgazdaság, öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.
Jól nyomon követhető, ahogy a települések délről észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltődésével magyarázható. Legkorábban az első vízesés környéke, a későbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsőknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is.
Felső-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei
- To-Konszit (városait ld. feljebb)
- Honu (vagy Khonu) - Honu (Szilszilisz), Heni (Szpeosz Haremhab)
- Tesz-Hór - Meszen, Debu (vagy Behdet, Deba, Apollinopolisz Magna)
- Tjen - Nehem (Hierakónpolisz), Neheb (Eileithyaszpolisz), Esznet (Eszna), Ta-Szenet (vagy Junit, Latopolisz), Per-Hathór (Pathyrisz vagy Aphroditészpolisz), Hefat (Kontra-Pathyrisz)
- Uaszet - Dzserit (Tuphium), Junit (vagy On-Resi, Hermonthisz), Uaszet (vagy Vászet, Dioszpolisz hé megalé)
- Hór - Kuszit (vagy Gesza), Gebtiu (vagy Kubti, Koptosz, Apollinopolisz Parva)
- Tarir - Tentarisz (vagy Tarir, Junet, Tentyra), Pa-Nubit
- Haszehoh (vagy Khaszekhoh) - Hut-szehem (vagy Hev, Dioszpolisz Mikra)
- Tjinites - Tin (Thisz), Abdu (Abydosz)
- Apu (vagy Khemi) - Ipu Hemt-Min (Khemmisz Panopolisz), Hut-Repit (Athrybisz), Sui (vagy Sevej)
- Baar - Ré-kereret
- Duf - Sasoptu (Isziu)
- Itef Hont - Szávet (vagy Szaum)
- Itef Pohu - Kisz (vagy Kuszit, Guszai)
- Unu - Hatnub (vagy Hetneszut, Alabasztrénon Orosz), Ahet-Aton, Tiroti (vagy Déru), Heszeret, Hmunev (vagy Unu, Hermopolisz Magna), Hor-ver
- Mihi - Monait-Hufu, Panubit (Szpeosz Artemidosz), Nefer-vesz (vagy Nofirusz), Tatehen-Vernahet (Akórisz)
- Uabu - Per-Medzsed (Oxyrrhynkhosz), Hbonu (vagy Tajevdzsájet, Ankyronpolisz, Theodosziopolisz), Kasa (Kynopolisz), Hajbom (Hipponom)
- Nuhit Reszi - Hahninszu (vagy Hnész, Hérakleopolisz Magna)
 |
| Kephrén fáraó szobra |
Az i. e. 5. évezred végén (a neolitikum vége, rézkor) elterjedt a rézeszközök használata. Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földművelés.
KŐRÉZKOR
A badari kultúra
Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből (vagy Nekheb) és Nehemből (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják.
A badari emberek halottaikat zsugorított, ősi testhelyzetben temették el, s mellé helyezték mindazokat a személyes holmikat, melyeket a túlvilági életben hasznosítani tudott. Felfedezhetők a halottcsonkítás jelei is. Élelmet és edényeket is temettek mellé, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt - talán azért is, hogy ne járjon vissza az élők közé élelmet keresni. (Ez utóbbi hiedelem Egyiptomból is ismert, de a šumerekre jellemző maradt később is.) A sírmellékletek minden helyen azonos jellegűek, a feltárók nem találtak olyan sírhelyet, mely kitűnt volna azzal, hogy a többinél akár csak valamennyivel gazdagabb mellékletű lett volna. Ezt azzal magyarázták, hogy az ősközösség tulajdonviszonyai nagyrészt még fennálltak, valamint nem volt sem választott, sem öröklődő irányító réteg. De az is elképzelhető, hogy az előkelők jobban elrejtett sírhelyeit nem találták meg, ami annál is valószínűbb, mert ha másnak nem is, de a varázslónak (pap?) mindenképp jellegzetes eszköztárú sírjának kellett lenni. A mágus-varázsló nem valószínű, hogy hiányzott volna a badari kultúra embereinek közösségéből, mivel a varázsló intézménye általános minden korai népnél. Az egyik sírban egy férfi keze mellett jogarszerű tárgyat leltek, egyetlen bizonyítékaként a differenciálódásnak. Nem megoldott továbbá az a talány, hogy a temető egy részén miért kizárólag férfiak lettek eltemetve, míg a többi területen vegyesen a férfiak és nők. Ez mindenképp valamiféle elkülönülést feltételez. Talán e férfiak feleségei voltak a vezetők? A matriarchátus eléggé elterjedt a kőrézkori - sőt későbbi - kultúrákban.
Egyébként maga a halotti kelengye léte is azt mutatja, hogy az ősközösségi társadalom ekkor már felbomlóban volt. Hogy milyen fokon, nem tudni, de a halottakkal kizárólag magántulajdont képező tárgyakat temettek el, így jelenhettek meg először a közvetlen használati eszközök, ruházat, majd pedig a nem közvetlen használati tárgyak, melyek az ingó vagyon létét bizonyítják. A folyamat már a múlt század óta ismert, Morgantól Kovalevszkijen át Engelsig sokan tárgyalták. Természetesen földmagántulajdon, vagy földközösség létéről sem pro-, sem kontra érveket nem lehet felhozni. A badariak ugyan már földművelők voltak, melyet a sírokban talált kőkapák és gabonamagvak bizonyítanak, de a földművelés közösségi vagy individuális voltára, illetve a föld tulajdonviszonyaira nem találhatni utalást.
Valószínűleg a föld előzetes megmunkálása nélkül, közvetlenül a nedves talajba vetettek, s mivel sarlót nem találtak, gyökerestül kitépve arathatták az érett kalászosokat (ezt nevezik ékes magyar nyelven nyűvésnek). Ez persze nem túl hatékony, de kisszámú népességet jól elláthat. A terményt sekély gödrökben tárolták.
A badari kultúra mintegy előképeként jelenik meg a későbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Ők dolgozták ki azt a finom ornamentikát, mely a későbbiekben oly jellemző lesz Egyiptomra, náluk található meg először az állatkultusz, mely Egyiptomban egészen a Ptolemaioszok koráig, sőt a keresztény-bizánci korig élő hagyomány maradt. A már domesztikált állatok - kutya, kecske, tehén, juh - éppoly fontosak, mint a vadállatok - oroszlán, sakál, krokodil, víziló. Jellegzetes módon nem szerepelnek e totemisztikus imádatban részesülők között az élelem céljából vadászható állatok. A badari kultúrában jelentek meg azok a hajítófegyverek, melyek még az Újbirodalom korában is kedveltek - a különböző bumerángok. A badari bumeráng a világ legrégebbi ismert ilyen fegyvere.
Egyéb faeszközöket is használtak, valamint csontból is dolgoztak. A ruházat, ékszerek, fonott kosarak és egyéb háztartási eszközök gyártásában magas művészi színvonalat értek el. Már szőttek és fontak is. Szerszámaik közül a kitűnően csiszolt kőbalta, az íj és a nyíl, az agyagedények említendők, mely utóbbiakat korong nélkül készítették el, és rendszeres, elmaradhatatlan sírmellékletekké váltak.
Az egyiptomi kultúrák következő lépcsőfokának tekinthető taszai (kb. i. e. 3500-ig), majd a Nagada I. és II. (más – közelebbről francia – terminológiával amratien és gerzéen kultúrák, 3600-3300, ill. 3400-3100)*, sőt ezekhez számolható a dinasztikus időkbe nyúló Nagada III-nak nevezett is. E helyek ugyan mind felső-egyiptomiak, de máshol is előtalálható jellegzetes település, mint Merimde Beni Szalam (Alsó-Egyiptom), El-Faiyum (Középső-Egyiptom), stb. A mai El-Faiyum oázis környékén akkor még mélyföld volt, s a badarihoz igen hasonló népesség élt itt. Neolit típusú szerszámaikkal földet műveltek, eszköztárukhoz a csiszolt kőbalta, kétoldalt retusos nyílhegyek, korong alakú buzogányok, bumerángok, csontszigonyok, árak és chopperek tartoztak. Egyszerű agyagedényeket is gyártottak. A Merimde Beni Szalam melletti település nagyon hosszú időn keresztül volt lakott, területe eléri a 30 hektárt. Ez a telep azért különösen fontos, mert a Deltavidékről még a sokkal későbbi korokból is ritka a régészeti anyag. Itt nem találtak temetőt, mert a halottakat elszórtan, közel az egykori lakóházakhoz temették el. A halotti kelengye néhány gabonaszemből és edényekből állt.
KORAI DINASZTIKUS KOR
A felső-egyiptomi predinasztikus kultúrák egyik legfontosabbika a Nagada-II. A Nagada I. még éppolyan szekuláris jelenség, mint a többi egykorú. Utódja, a Nagada II. viszont már erős terjeszkedést mutat. Úgy tűnik, a Nagada II. - vagy a befolyása alatt álló terület - alkotta a felső folyamvölgyet egyesítő első államot, vagy államkezdeményt. Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínűleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmer vagy (Hor-)Aha királlyal lehet azonos, az egyiptológia néha Aha-Ménésznek is nevezi.
Az írás is a korai kőrézkor találmánya, mikor a késői kőkorból kilábalva és a rézkor felé haladva az emberiség igényei hirtelen megnőttek. Az egységes termelésirányítás szükségszerűen vezetett az írás kialakulásáig. Hogy az írás konkrétan mikor és milyen előzmények után jelent meg Egyiptomban, nem tudni. Ebben a korban még egyszerre használták a legfinomabban csiszolt kőszerszámokat a rézeszközökkel. A kőrézkori kultúrák nagy többségében találhatók írásra utaló nyomok a Közép-Európa-Észak-Balkán területtől a nyugat-európai neolitikumig, vagy éppen Türkmenisztánig.
A kereskedelem egyre távolabbi vidékeket hálózott be. A Nílus-völgyben Szudánból származó elefántcsont, ébenfa, s Szinájról érkezett réz található. A Folyamközben kaukázusi obszidiánt is találtak. A kereskedelem és az intenzív földművelés lehetővé tette immár a nagy vagyonok felhalmozását. A csere, a terményfelesleg és az anyagi javak egyéb magánformái már a legkorábbi időkben rablóháborúkhoz vezettek. A magántulajdonban levő tárgyak egyre értékesebbek lettek, ezzel egyidőben egyre inkább kifizetődővé vált a háborúk indítása ezen javak megszerzésére. Az egyes települések közti vitás kérdések elrendezésére is a fegyveres megoldás látszott a legcélszerűbbnek, a haszon tripla: a legyőzött város javainak megszerzése, az emberek munkaerejének megszerzése, valamint a művelhető földterület bekebelezése. A társadalmi osztályok elkülönülése ilyen körülmények között szükségszerű, s a Folyamközben és Nílus-völgyben körülbelül egyidőben végbe is mentek. A földművelés irányítása, az öntözés megszervezése és a katonai védelem mind olyan tényezők, mely valamiféle irányító réteg kiválasztódását sürgette.
Ez az a kor, melyet John Keegan hadtörténész a preheroikus és heroikus hadviselés közti fordulópontként jelöl meg, amikor a nézeteltérések nem érnek véget a senki földjén rendezett erődemonstrációkkal, hanem az ellenséges erők végleges letöréséig tart. Ugyanakkor természetesen állandó hadseregnek nyoma sincs, sőt nem is lesz egészen a XVIII. dinasztia koráig. A hadsereg nem más, mint tőrrel, bárddal felszerelt közmunkás-sereg, azaz a földművelő parasztság alkalmi sokasága. Ez időben a földművesek irányítását békében és háborúban egyaránt ugyanazon a személyek intézték.
ÓBIRODALOM III-VI. dinasztiák
Ez a rézkor ideje, bár a használt eszközök jelentős része kőből készült (kőrézkor - calcholithikum). Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).
Az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ezidőben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.
1.ÁTMENETI KOR VII-X. dinasztia
Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.
KÖZÉPBIRODALOM XI-XIV. dinasztia
Ez az időszak ie. 2060 és 1780 közé tehető. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Az egység és a politikai bázis még nem volt szilárd, melyet IV. Mentuhotep uralkodásának eseményei mutatnak. A XII. dinasztia uralkodói alatt jött létre a tulajdonképpeni Középbirodalom. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a folyamvölgy egysége.
A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel.
2. ÁTMENETI KOR XV_XVII. dinasztiák
A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette.
A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.
ÚJBIRODALOM
Ideje: ie. 1550 és 1000 között. Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított harci szekér fegyvernem alkalmazásával kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom.
Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni – sikertelenül – II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével.
Tutanhamon uralma alatt megkezdődött Egyiptomban IV. Amenhotep Amarna-reformja utáni restauráció. Ő volt az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója, aki Kb. i. e. 1335 és 1325 között uralkodott, de mivel fiatalon került trónra, helyette más nagy hatalmú személyek, mint Ay és Horemheb irányították az országot.
Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A lótenyésztés is terjedt, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét.
Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. A vas a vaskor kezdeti fázisában még puha és törékeny szerszámanyag volt, az edzési eljárások megismerésével vált jó eszköz-alapanyaggá. Ekkor a hettita vasmonopólium azért jelentős, mert a hettiták olcsón és nagy tömegben készíthettek olyan eszközöket és fegyverzetet, amely csak alig rosszabb a drága bronznál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla.
A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák.
A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.
  |   |
|---|
A HANYATLÁS KORA
A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i.e. 11. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett.
A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.
HELLENISZTIKUS KOR
Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából.
Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a két szeretőt.
RÓMAI KOR
Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.
Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.
Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).
TÁRSADALOM
A fáraó után rangban a főpapok, hadvezérek és a tartományfőnökök következtek. Az egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az Óbirodalomban, közelebbről a III-IV. dinasztia fordulóján alakult ki a papi réteg, az egyes istenek fennhatósága alá rendelt közfeladatokat ellátók vezetőit ruházták fel papi címmel. A papság mint társadalmi réteg csak a IV-V. dinasztia fordulóján tűnt fel. Ők a kiváltságolt sírkerületek vezetői voltak. Az ő feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása.
Fontos szerepet töltött be az állam életében az írnok. Az írnokok képzése korán, ötéves korukban kezdődött; az oktatás szigorúságát jellemzi az a ránk maradt közmondás, miszerint „a fiú füle a hátán van, akkor figyel, ha verik”. A tanárok a templom papjai voltak, és az „Életház írnoka” címet viselték. A leendő írnokok az iskolában elsőként a hieratikus írást sajátították el, majd a hieroglifákat, mindkettőt sok-sok gyakorlás útján, olyan szövegek másolása által, melyek ismerete egyúttal a szükséges műveltséget is biztosította és erkölcsi útmutatásul is szolgált (közkedveltek voltak például a régi bölcsek intelmei). Számtalan órát eltöltöttek valódi és kitalált levelek fogalmazásával, hogy megtanulják a helyes címeket és megszólításokat.
A papok után a társadalmi rangsorban a hadsereg katonái következtek, mivel ők védték az országot és a fáraót, ők őrizték a belső rendet és ők hódítottak meg idegen területeket. Az Óbirodalom hadserege még éppúgy közmunkás parasztokból állt, mint a piramisépítők sokasága. Hadjáratok alkalmával összehívták őket, ahol megkapták fegyverzetüket. Az Óbirodalom korában a katonai pálya nem volt elismert, mivel háborúk is alig voltak. A Középbirodalom harcosa még mindig gyalogos katona, nyíllal, parittyával, lándzsával és harci bárddal felszerelve. Ezidőben a hadvezérek már fontos posztokhoz juthattak, de külső fenyegetés hiányában a hadsereg még mindig másodlagos tényező volt.
Az Újbirodalom hadseregében már megjelent a harci szekér. Fontos szerepet töltöttek be a núbiai fekete bőrű alakulatok, akik többnyire íjászok voltak, mellettük a tengeri népek egyik törzse, a sardana zsoldosok jelentősek.
A kézművesek (iparosok) a nagy építkezések kulcsemberei voltak. Értettek az építészethez, a szobrászathoz, a papirusz- és fegyverkészítéshez, az agyag-, bőr- és famegmunkáláshoz. Alkotásaik ma a világ múzeumainak féltett kincsei.
A szabad parasztok adták a közrendűek zömét. A földművelés, csatorna- és gátépítés, piramisok, templomok és városok építése egyaránt az ő feladatuk volt.
A klasszikus kor társadalmi ranglétrájának legalján a rabszolgák álltak. A piramisok építésekor a rabszolgák száma csekély volt (magában az építésben nem is vettek részt!). Az újbirodalmi hódító és védekező háborúk idején nagy számban ejtett hadifoglyokból rabszolgák lettek, számuk ekkor jelentősen megemelkedett. Velük végeztették el a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat. A művelt, írni és olvasni tudó, a művészetek valamelyik ágához értő rabszolgákat viszont képzettségüknek megfelelő munkára alkalmazták. A rabszolgák értékét piaci áruk szabta meg. A XX. dinasztia idején rabszolga még mindig csak uralkodó háztartásában és a papi birtokokon jelent meg. A fontosabb munkákat végző mesterek a királyi udvar rabszolgáit vehették igénybe a mindennapi ház körüli teendők elvégzésére.
GAZDASÁG
Az Egyiptomi Óbirodalomban Egyiptom két része megfelelően kiegészítette egymást. Jelentős fejlődésen ment keresztül az ipar, legfőképpen a kőfeldolgozás, a papirusznád feldolgozása, valamint az agyag-, bőr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentős részét külföldről szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetről, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitől, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különböző vadállatbőröket az Egyiptomról délre fekvő területekről hoztak. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebből a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A későbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérő volt, csak tételesen bizonyította, hogy a vevő megkapja a megfelelő ellenértéket.
Az Óbirodalom kereskedelme királyi monopólium volt, ami egyfelől a pénzforgalom kialakulását gátolta, másfelől a naturális gazdálkodás elterjedéséhez és rögzüléséhez vezetett. Valószínűleg fontos szerepet játszott ez a körülmény az Óbirodalom gazdasági összeomlásában, amikor az éhínségeket élelmiszer-hiány okozta egy olyan országban, ahol nagyjából 16 millió ember eltartásához elegendő terményt állított elő legfeljebb nyolcmillió ember.
A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között jelentős áruforgalom zajlott, erre utal, hogy Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésű tárgy került elő. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerősödése ellenére megélénkült a belső kereskedelem és megjelentek a kereskedők. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de előtte értéküket átszámították "pénzre". Például a XVIII. dinasztia idején 2,5 deben (1 deben 91 gramm ezüsttel volt egyenlő) megfelelt két borjú és két tehén értékénél. Egyiptom gazdasági életében szinte mindvégig a naturális gazdaság volt a jellemző. A piac számára való árutermelés szűk keretek között mozgott.
Az Újbirodalom korában a belső kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedőkre, inkább árucserével jutottak a hiányzó javakhoz. Nagyobb mennyiségű vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba. Az értékviszonyok változását a gyakorlatban nem vették figyelembe a kereskedők. Amikor két értékes áru gazdát cserélt, mindkét árunál a pénzértékét vették figyelembe, ám a piaci cseréknél pénz nem mozgott. Az árak Egyiptomban hosszú ideig változatlanok maradtak, aminek okaként azt említhetjük, hogy nem a piacra termeltek. A Kr. e. 13-11. században gazdasági krízis volt az Egyiptomi birodalomban, amely az élelmiszerárak emelkedéséhez vezetett. III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza értéke 1,3 debenbe, VII. Ramszesz alatt már 4 debenbe, az árpa 8 debenbe került. Az aratás előtti időszakokban előfordult, hogy 3-4-szeresére növekedett ez az ár. Az árak az általános áruhiányt vagy –bőséget és a gazdasági állapotot tükrözik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése